„Kibelezett Kőbányák üregében"

A város lassan elhalványul mögöttem. Visszazuhan reá zajos nyughatatlansága és fullasztó port lélegez magába türelmetlen vibrálása. Minden egyes lépéssel egyre nagyobb a csönd egyre jobban kinyílik előttem a Természet. Hajnal van még...

Hűvös árnyékot vet rám a hajdanvolt kőbánya sártól piszkos tömege ahogy belépek a derengő félhomályba. A bánya még alszik. De azt is mondhatnám,hogy a  bánya soha sincs fenn. Így akár jöhetnénk bármikor, a kép ugyan az.  Az egész hely csupa merengés. Kínzó lassúsággal percegő évmilliók csontosodtak össze a szilárd kőtömegbe. A bánya olyan mint egy megfakult arckép. Némán tekint az előtte elterülő völgybe olyan arccal olyan mindent tudó bölcsességgel akiben minden kérdés lecsendesedett.

Leülök egy kőre. Együtt merengek a szikláimmal. Friss szél vág keresztül a hegyoldalon és a szemközti fenyők ágtollai dallamtalan süvítésbe kezdenek.  Szent János bogarak ébredeznek a korai fényben amint a nap lángra lobbantja a legmagasabb fák ágait. Apró szárnyaik zsongása élettel töltik meg az árnyékba borult hegyoldalt. Ahogy közelebb lépek a falakhoz hirtelen hideg barlangfuvallatot lehel ki magából egy tátongó sziklaüreg. Minden fogást ismerek. Minden olyan mint egy jól betanult tánclépés… 

Fellépek a jobbra tartó ferde repedéshez,kéz átfog,pici perem a sziklaélen,majd a beékelődött szikla,nagy nyúlás a felső párkány ellaposodó éleihez,kilépés jobbra,egy kézzel egyensúlyozom teljes testtömegem a jobbomon,apró peremeket koptatok s táncolok… Oda-vissza egy elfeledett óceán kiszáradt emlékének megkövesedett romjain.

…és ha lecsendesedik az öntudat és a testünk is egy a mozdulatlan kődarabbal már, néha közelebb engedi láttatni magát egy-egy keskeny ágakon éneklő madár…

A félig telt pohár...

Mászás a Höllental völgyben.


Épp a zeniten delel a Nap felettünk, mikor jó 3 órányi autózás után megállunk a Wichtalhaus melletti autós pihenő parkolójában. Néhány itt várakozó autó bizonyítja csupán,hogy ma már jártak itt előttünk. Minden csendes,mozgásnak semmi nyoma. Elgémberedve mászok ki a kormány mögül. Méla lustaságot érzek karjaimban és kissé lemondóan nézegetem a völgyből nyújtózó sziklafalak hívogató magányát. 

A Höllental vögy bejárata a Klobenwand faláról...

Jó magyar szokáshoz híven először ebéddel kezdünk. Teli hassal picit optimistábban látom a képet és megegyezünk cimborámmal,hogy a nem túl távoli beszállással kecsegtető Gaisbauer Jug Weg-gel kezdünk. A keleti tájolású fal éppen az árnyékba borul amikor felérünk a Höllental (pokol)-völgy bejáratához felvezető lépcsőkhöz. A szemközti oldalon egy impresszív bevágás hívja magára a figyelmem melynek segítségével rögtön sikerül beazonosítanunk a keresett utunkat. Azonban az is kiderül,hogy a völgy ellenkező oldalán vagyunk ezért kénytelenek leszünk valahogy átvergődni a túloldalra. Jó egy-másfél órába telik mire megtaláljuk a beszállást. Izgatottan kezdek az első hosszban. Egy füves párkányon oldalazok jó 30 métert az első standig. Nem túl nehéz,de folyamatosan figyelnem kell a ritka nittelés miatt. Az idő gyönyörű. Egy-egy megerősödő széllökés borzolja csupán az alattunk elterülő fák koronáit. Szemközt a hatalmas 200-300m. magas sziklafalak szikráznak a délutáni napfényben. 

A Höllental-völgy...

Milyen szerencse -gondolom magamban- ,hogy mi az árnyékos oldalon mászunk... Rögtön a második hosszban jön a kulcsrész. Egy V-ös kémény. Kissé nehézkesen mozgok a szűk sziklahasadékban, hátamon a kis mászózsákommal,de nagyjából uralom a helyzetet. Szeki most találkozik először kéménnyel. Kicsit elmojol egy-egy nehezebb résznél,de hamarosan ott fészkelődünk mindketten a kicsi és kényelmetlen standban. A harmadik-negyedik kötélhossz élménymászás. Kezdeti bizonytalanságom eltűnt. Örülök,hogy itt lehetek. Felszabadultan szemlélem a tájat. A szabadság határtalanul szárnyal a hegyek felett. 

Hamarosan a bevágáshoz érünk. Ami lentről félelmetesnek tűnt,az most közelről jutalomjáték. Alig pár méter,viszont a kiszállás cseles és egyensúlyozós technikát követel. Egy fához standolok az utolsó kötélhossz előtt. Alattunk egy osztrák mászópáros közeledik a szomszédos útban és amikor közelebb érnek,a lemeneti lehetőségről faggatózom. Mire felérünk a tetőre a páros már el is tűnik a levezető ösvényt benövő sűrűben. Egyedül maradtunk. Felszabadul egy kis adrenalin. Nevetünk,hülyéskedünk... Ez marad a legszebb emlék... 

Kissé kiszáradva érkezünk vissza az autóhoz. Azonnal legurítok vagy 1 liter vizet majd nekilátunk a vacsorához. Nincs kedvünk a zsúfolt és hangos kaiserbrunni kempinghez... Úgy döntünk,hogy maradunk illegálban és a kocsi mögött állítjuk fel a sátrat, a patakot szegélyező partfal felett. 

Vacsora a Weichtalhaus parkolójában

Olyan éjfélig- egyig tudok csak aludni. A mellettünk rohanó patak hangosan dübörög a vizet megtörő sziklákon. Álmatlanul forgolódom és álmosan ébredem a hajnali szürkületet jelző félhomályban. Kialvatlanságom hamar elűzi izgatottságom,ugyanis egy 10 kötélhosszas utat terveztünk mára a Stadelwandon (direct Richterkante VI)! Gyors reggeli után a Thomas Behm által írt Höllental mászókallert tanulmányozzuk. Nagyon nagy arc lehet a figura,aki a Black Metal és az okkultista horror megszállottja hiszen útjait kedvenc zenekarjairól (Emperor,Satyricon) és H.P. Lovecraft novelláról nevezi el (Zarándokút Kadathba),de nagy hatással lehetett rá az Ógermán mitológia is (Thor's Hammer). Fájó,hogy útjai legfőképp,a számunkra egyelőre elérhetetlen VIII-X-es fokozatokban vannak...Nincs nálunk térkép,ezért megérzésünkre hagyatkozva térünk rá egy egyre emelkedő ösvényre nem sokkal a Wictalhaus után. 20-30 percnyi gyaloglás után tűnnek fel az első sziklabordák a sűrűn nőtt fenyvesek ágai között. Kimászom a falakat övező kőmezőre,hogy nagyjából betájoljam magunkat. Utaknak nyomát nem találom sehol,viszont a távolban sűrű esőfelhők gyülekeznek. Kissé elszomorodom. A táj magányos és idegen. Kezdem megérteni,hogy az osztrákok miért olyan ridegek hozzánk magyarokhoz képest. A hideg magányos táj formálja jellemüket. Mig Magyarországon,a vidáman szelid lankákkal,virágos mezőkkel benőtt tájban el tudja magát helyezni az ember,ezen a vidéken nincs más csak eltörpenni a sziklafalak árnyékában...hisz oly picire zsugorodik az ember a komor hegyek között. 

Közben elered az eső. Nem túl biztató... Fel-alá kóborlunk jó 2 órája. A beszállást nem találjuk sehol... Kezdem feladni a reményt,de egy utolsó kísérletet teszek: felmászom egy reibungos táblán úgy 7-8 métert egy füves teraszra,szétnézek de utaknak itt sem találom semmi nyomát. Végül szomorúan kullogunk le az ösvényen ahol nem sokkal később egy magyar partival találkozunk. Mire vissza érünk leszakad az ég. Talán jobb is így,hogy ilyen időben nem szálltunk be ebbe a hosszú útba. Kora délután van még,mikor végzünk az ebéddel és közben az eső is alább hagy. 

Nem tudom tovább elviselni a tétlenséget. Javaslatot teszek Szekinek,hogy a Höllental bejáratánál húzódó kis 5 kötélhosszas utat nézzük meg! Hamar odaérünk a pengeéles gerinc alá. Egyszerűen nem akarom elhinni,de a távolban mennydörgés hallatja magát és gonoszan feketéllő felhők tartanak felénk kelet felől. Nem akarok tudomást venni róla. Egyszerűen mászni akarok! Nem tudnám elviselni ha ezt is fel kéne adnunk! Már a második hosszba járok amikor felénk ér a vihar. Egy nagyon kitett részen egyensúlyozok a viharossá fokozódó szélben. Az alattunk futó ösvényről néhány túrázó,pár aggódó pillantást vet ránk az egyre erősödő esőben. A felettünk húzódó tető egyelőre megvéd minket az esőtől,de tudom,hogy nincs tovább.Vissza kell fordulnunk. Visszamászok az utolsó nittig. Átszerelek,majd Szeki visszaereszt a standba. Most már az eső sem kímél minket. A villámok egyre közelebb csapódnak be, így hálás vagyok mikor végre leereszkedünk a fal tövébe. Elázva,csurom vizesen érünk vissza az autóhoz. Gyorsan bevetjük magunkat a kocsiba. Egyébként 0,08 mm.-csapadékot ígértek mára... bér azt nem írták,hogy ez mind itt fog lehullani a Raxon :) Gyors tanakodás kezdődik... holnap kora du. szeretnénk vissza indulni,ezért reggel már be kéne szállnunk egy útba. De mi van ha nem száradnak meg addigra a falak? Kicsit elmegy a kedvem az egésztől. Jövünk még vissza! De most visszavonulót fújunk! 



Szeki beszámolóját itt olvashatjátok.

Egy rövid videó a Klobenwand tetejéről... :)

A legszebb, A legjobb, A legkeményebb

Mátra 115 Közösségi teljesítménytúra.

Éjjel egy óra. Nem bírok tovább aludni. Csak forgolódom, de a szívem ütemes kalapálása újra és újra felébreszt. Gondolatban már az utat járom s közben kinn elered a hajnali eső.

Az ébredés feszült és éles. Gépiesen haladok végig a rutinfeladatokon: láb leragaszt, izo bekever, még egyszer végig veszem a felszerelést, de nem… nem felejtettem el semmit. Itt már nincsenek kérdések.

Szokatlanul hűvös reggel fogad Kisnánán, a hajdanvolt vár mellet felállított rajthelyen. Minden csupa nyüzsgés, minden csupa élet. Sok az ismerős tavalyról. Sok bizakodó, jó hangulatú ember. Itt nincsenek elszánt, megfeszült arcok… Mindenki nyugodt. Aki itt van tudja miért jött és mit vállal. 124km. Azért kicsit kényelmetlen a tudat. Mint egy láthatatlan kéz amely összeroppantani készül, úgy nehezedik rám a nyomás alig pár pillanattal a rajt előtt. Gyülekezünk az utcán. Pogány hangulatú törzsi ritmusokat üt a mellettem zenélő 3 tagú csapat. De a zsivaj egyre nagyobb ahogy egyszerre számoljuk vissza az indulásig hátralévő 10 másodpercet.

Tempósan kezdek. Megpróbálok az éllel haladni, hogy a szűk ösvényeken ne ragadjak be a túrázók mögé. Gyorsan kiérünk a faluból és most először pillantom meg a Mátrát. A súlyos szürke felhők kilúgozták a reggel színeit. Kissé fakó a táj, de a legfontosabb, hogy nem esik és a sár is jóval kisebb a vártnál. Hamarosan bejön balról az Országos Kék és innen Magyarország talán legszebb turista útján haladunk egészen a Kékesig. Jagus, Oroszlánvár, Markazi-kapu… Egy csendes későnyári délutánra gondolok. Eltölteni egy éjszakát a Sas-kő tetején… Csak én és az erdő… csak semmi „teljesítmény”. Nem rohanni. Megállni.

Hamar visszaránt a valóságba a gerincen átbukó dermesztő szél. Nagyon hideg van. Becsapó közelségbe láttatja magát a kékesi adótorony, de végül nem telik el három óra és kapom is a pecsétet a síházba befészkelődő pontőr személyzettől. Nem eszem sokat pedig csábít a süteményektől, zsíros-szalámis és kitudja még hányféle kenyértől roskadozó asztal. Ismét összefutok pár ismerőssel olyanokkal akiket csak itt látok… Néhány olyan ember aki a túrázást csak külföldön tudja elképzelni,mert „Magyarországon nincsenek igazi hegyek” biztos megmosolyogja amikor azt írom,hogy mennyire komoly lemenni a sárga négyzeten Sombokortól!... Nagyon vigyáznom kell nehogy megsérüljön a térdem. Irgalmatlan nehéz ereszkedés kezdődik ugyanis. Túrabotjaimra támaszkodva kardozom a fák között. Végül azonban megúszom esés nélkül. Parádsasvár egykor üvegműveseiről híres faluját gyorsan keresztülvágom. A ponton sem időzök sokat. Kár is enni hiszen egy bitang kemény emelkedő jön felfelé Galyatetőre! Tavaly még nem ismertem ezt az utat és eléggé meglepett, mert mindig azt gondoltam, hogy itthon az emelkedők vagy hosszúak de lankásak,vagy meredekek ugyan, de rövidek. Azóta persze tudom… kivétel a Mátra! Itt minden emelkedő hosszú és meggyötör…. J  Galyatető előtt egy futó üdvözöl aki már túl van a „bónuszkörön” is. Mosollyal a szája szegletén köszön oda nekem… Kis huncutságot látok a szemében…persze mert Ő már túlvan a Galyaváron!... Galyavár. Ez nem olyan hosszú menet, de időnként már-már sziklamászásba megy át az ember... Persze, hiszen ezen heves vulkánkitörésekkel született hegység lejtőit nem koptatták szelíd lankákká az évmilliók…. Kapok egy bonusz pecsétet egy feltételes ponton és nemsoká ismét Galyatetőn vagyok. Most állok meg először. Fáradtan rogyok le az ízlésesen megterített asztalhoz. Nem kérdés: holtponton vagyok. Meglepődöm, hiszen az út egyharmadát tettem csak meg. Talán a gyors kezdés bosszulta meg magát? Gyorsan túlteszem magam az egy tál húslevesen és indulok tovább. Nincs időm merengeni a miérteken. A Mátraszentimréig tartó szakasz a túra talán legpihentetőbb része következik ugyanis. A délelőtti szelek szétkergették a masszív felhőfüggönyt és a  nap egyre gyakrabban szakítja át az égi mennyezetet. A  fény élettel tölti meg az erdőt.

Jó hangulatban érkezek Lajosházára. Elképesztő, nyílt tűzön sült melegszendviccsel (!) fogadnak! Sok szempontból rendhagyó ez a túra. A „közösségi túra” itt valóban érték-közösséget jelent. Olyan értékekről van szó amely talán furcsa egy egymástól elidegenedő társadalomban. A túra sikere nem másból fakad mint abból az önzetlenségből amit  minden induló megtapasztalhat itt. Ezt kizárólag szeretetből tudja megtenni az ember, mert csak akkor őszinte. Azért mosolyog vissza minden keservesen legyűrt kilométer emléke mert több van benne mint egyéni teljesítmény. Ez egy közös élmény, egy összetartozás élménye… Lassú kocogással érkezek a Szorospataknál felállított sátorhoz. A jó hangulatú társaság marasztalna, de egyre közelebb lopózik az este. Mindenképpen világosban akarok túljutni az ágasvári részen. Fejem fölött szorosan összezár az erdő kupolája ahogy a piros sáv jelzés meredeken mutatja az utat a hegyoldalban. A délután fényei egyre halványodnak és a madarak is pihenni térnek. Mély csönd üli meg az erdőt. Teljesen szétszakadt a mezőny. Alig-alig bukkan fel ember útközben. Igazán bensőséges hangulatúvá változtatva ezáltal a túrát.

Néha elbizonytalanodom,de aztán ahogy kiérek egy kisebb tisztásra hirtelen megpillantom az ágasvári túristaházat. Pecsét és egy gyors kitérő a csúcsra. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy „Ágasvár csúcsa Magyarország legmagashegyibb kiemelkedése”. Valóban meredek, minden oldalról sziklás pillérek támasztják meg a csúcsot és tényleg csak pár négyzetméternyi a hely odafenn. Az eddigi utam jutalmaként épp elkapom a naplementét… Visszatérve a házba egy pompásan elkészített kolbászos omlett fogad… Nem bírok ellenállni és bevágok egy jó nagy adagot. Eszméletlen jól esik, de akkor még nem tudom, hogy épp a legnagyobb hibát követem el. Jóllakottan lépek ki az ajtón és ahogy átvágok a ház előtt elterülő réten valami olyan kilátás fogad ami örökké itt marad bennem: messze a szemközti hegyoldalt sűrű bükkerdő borítja s az ezüstös hasú fa óriásokat narancsos barnára színezi  az Nap utolsó lobbanása. Fejlámpám után kutatok Falloskút után. Itt már olyan erősen alkonyodik, hogy a zárt erdőben szinte semmit sem látok. Apró fények bujkálnak a fák között és egy kutya távoli ugatása jelzi,hogy közel járok Mátrakereszteshez. A falut a sárga jelzésen hagyom el egy erősen emelkedő dózerúton. Az egyre felerősödő szél koszos esőfelhőket zavar össze fölöttem de közben arra gondolok milyen szerencsénk volt eddig az idővel. Hatalmas tócsák foglalják az utat mindenütt. Nagyon megnehezítve a haladást korcsolyázom a híg sárban. Bosszant, hogy még mindig nem értem el a Hidegkúti Turistaházat pedig már itt kellene lennie! Közben apró szemekben elered az eső. Este 10 mire belépek az ajtón. Világítás nincs. Gyertyák égnek odabenn. Nagy a forgatag és a meleg. Sok jó ember együttérzésének és önzetlenségének melege… Itt találkozom a  párommal aki pontőri és mindenes segítő feladatot lát el. Egy nagyobb pihenőt terveztem beiktatni itt átöltözéssel de nincs kedvem semmihez. Fáradt vagyok. Pedig az az igazság, hogy a Mátra 115 igazából innen kezdődik! Az igazi éjszakai szakasz… Valaki az asztal túloldaláról megerősíti, hogy kint szakad az eső. A hír furcsamód azonnali indulásra ösztönöz! Magamra kapom az esőkabátot és iszok még egy utolsó kortyot a teámból. Enni nem tudok egy falatot sem. Az Ágasvárnál megevett kolbászos omlettel nem tud mit kezdeni a gyomrom. Teljesen elnehezített, alig tudok tőle haladni. Kinn közben nagyon lehűlt a levegő. Borzasztó nehéz magam mögött hagyni a pontot. Először fogalmazódik meg bennem, hogy miért is szívatom magam itt egyáltalán?... Egy keskeny füves ösvényen vágok át. A buja gazosban kövér esőcseppek csillognak a fejlámpám fényében. Csurom víz mindenem mire keresztül jutok rajta. Az eső kissé alábbhagy ahogy lefelé ereszkedem a Zám-patak völgyében. Hirtelen egy szempár villan fel a szemközti hegyoldalban majd eltűnik a sűrűben. Páran utolérnek,köztük egy gyerekkori cimborám, aki nem mellesleg 10x-es Mátra 115 teljesítő. Éppen a régi időkről sztorizgatunk a Sóbánya-patak köves medrében miközben egyszer csak újra megpillantom az előbb látott szempárt. Kicsit közelebb megyünk és akkor vesszük észre,hogy ez egy kicsiny kölyök Róka! J  Ott settenkedik alig pár méterre előttünk egy ideig, majd odébbáll, ki tudja mi után kutatva. Meredeken kapaszkodunk a zöld háromszöget követve. A gyomrom még mindig kavarog. Egyszerűen képtelen legyűrni az tojásos omlettet. Nagyon elnehezülve vonszolom magam, de lassan becsatlakozik a piros a Muzsla-nyeregbe és hamarosan a csúcson lobogó tűz mellett teszem le magam. Talán ezért a tűzért vagyok a leghálásabb az itteni pontőröknek! Nagyon hideg van idefenn! A nyár első napján azért mást várna az ember… Kicsit sikerül megszárítkoznom és egy banánt is leerőltetek. Elmúlik éjfél. Órámra pillantva számolgatom mennyi idő van még pirkadatig. Az éjszaka nem csak lelassít, hanem az időérzékemet is teljesen elveszítem. Úgy érzem legalább 1 órája vagyok úton lefelé a Muzsláról, de valójában csak 15 perce indultam el!... Nagyon nehezen érkezik a Diós-patak és úgy tűnik, hogy a lefelé menetek sokkal nehezebbek a mászásnál… Éjjel két óra múlt. Már alig van pár óra hajnalig, de az igazság az,hogy jóval 4 után jön a hajnal. Borult reggelre ébredünk. Magasra kell kúsznia a Napnak, hogy némi fény áthatolhasson a felhőtakarón. Közben már a Havas is mögöttem büszkélkedik a sápatag reggeli fényben. Fajzatpuszta előtt döbbenetes sártenger mindenütt. Helyenként alig tudom kitépni a lábam a sár vendégmarasztaló szorításából. Egy kicsit újra erőre kapok. Ágasvár óta először tudok enni valamit jóízűen. Káván újabb pecsét és magamban már az utolsó nagyobb emelkedőre,a Tót-hegyesre hangolódom. Közben egy szlovák párossal találkozom. Nagyon megkönnyebbül az egyik srác amikor megerősítem,hogy igen az a Világos-hegy ott nem messze az utolsó emelkedő!... Tóth-hegyesen bevágok vagy 7 palacsintát és tudom,hogy már megvan… Már csak 10 kilométer a célig. Az utolsó ponton Löw Andris, többszörös Spartatlon hős kedveskedik teával de semmi mást nem tudok magamhoz venni. Nyaktörő ereszkedés kezdődik a hegyoldalban melyet Szamárbogáncsok lilás virága borít be ünnepélyesen. Gyöngyöstarján határában fecskék csivitelnek amikor a célba vezető aszfaltútra érek. A falu még csendes. A helybéliek csak az udvarban tüsténkednek. Taps fogad amikor megérkezek a helyi iskola udvarában felállított célhoz. Kissé szégyellősen fogadom. Semmi katarzis, semmi eufória és hatalmas boldogságot sem érzek. Az Út elfogyott a lábam alól. Jó volt itt lenni köztetek. Ennyit érzek.

Szondi 100

A Szondi 100 egy keménységéről elhíresült túra, ami sokak
szerint az egyik legcombosabb, mások szerint a Mátra 115-el vetekedő túra a százasok közt. Én mégsem ezért indultam rajta, hiszen mostanában egyáltalán nem feszegettem a határaimat, szelídebb dimenziókban mozogtam, és nem vágytam a szenvedésre, de ezt a megmérettetést most minden porcikám kívánta. Ki érti ezt? :) 

 Mögöttem nem volt Turul, nem voltam a Kazinczy 200-astól fáradt, mint sokan, mondhatni  kipihent voltam. Hegyi futásokkal készültem a túrára, ami megfelelő kondíciót adott, azonban a terhelést rég nem kellett ilyen távon elviselnem, így tudtam, hogy nem hibázhatok sokat. Ami hiányzik belőlem, azt máshonnan kell visszaszednem. Fejben igyekeztem teljes értékűen felkészülni, láttam magam előtt a túra vonalvezetését, és szellemileg is felfegyverkeztem. Két nappal előtte össze voltam pakolva, napokig memorizáltam a térképet. Mondhatom, hogy ennek a szellemi felkészülésnek köszönhető, hogy nem szenvedtem meg a Szondit.

Az elsők közt indultam reggel hatkor. A rajtban ismerős arcok, sztenderd szlogenek hangoltak az indulásra. Egy pillantást vetettem Dani térképére, ami ugyanúgy nézett ki, ahogy az enyém is. Tollal berajzolt útvonal, foszlós hajtások. ,,Nyugodjatok le, mindenkire rá fog sötétedni” – Dani csak lazán, ahogy mindig. A szám szélén vigyor, az illusztris társaság kellően feltornázta a pulzusomat, ahogy átadtam a pecsételő lapomat indításra. Pötyi akkor olyan jót tett velem, hogy talán fogalma sincs róla. Azt kérdezte, mielőtt az időt ráírta volna: ,,Kriszti, jól átgondoltad te ezt? Ez egy nagyon kemény túra.” Kitört belőlem a röhögés, és magamban köszönömöt mondtam Pötyinek. Ez jobb volt, mint egy kiadós seggbe rúgás indításnak, ugyanis nekem pont ezt kell éreznem, hogy van tét. Mászáskor is, a nehezebb falak sokkal többet hoznak ki belőlem, kiélesítik az érzékeimet, sokkal többre vagyok képes. Az elrettentés mindig meghozza a harci kedvem.

 Kisebb érzelmi kavalkád volt bennem az első pár kilométeren, az aszfaltúton. Rám nehezedett a táv, amit gondolatban egy hátizsákba tettem, és letettem a betonút szélére, mielőtt az ösvényre léptem. Biztonsági öveket becsatolni, étkező asztalkákat kéretik felhajtani az utazási magasság eléréséhez, nagy levegő, adrenalin, és kezdtem mantrázni az összpontosításhoz, mivel az érzelmek teljesen elvették az eszemet a rajtnál. :) 

 ,,Először a jelzés – aztán a lépés – majd a szív, először a jelzés – aztán a lépés – majd a szív. 

Ezzel a mantrával a Foltán keresztig teljesen összeraktam magam, ott már csak az utat néztem, mint a vadász kutya. Egy két perces nosztalgiára futotta a Spartacus háznál, Béla Bá zöld szörpje, és egy- két cikázó gondolat, Börzsöny éjszakai pillanatképek peregtek, aztán behúzott a függöny, és  már tepertem is felfelé a kék pötyin. A piros pötty orvul bejött és egy meredek emelkedőre csalt vagy tíz óvatlan embert. A kereszteződésnél elkurjantottam magam felfelé: ,,Nem mindig a piros pöttyös az igazi” :) Egyszerre fordult hátra mindenki, és gurulni kezdtek visszafelé. Nem tudtam nem vigyorogni a bajszom alatt. Ez velem szokott inkább máskor előfordulni.

Robi ölelése a Fekete patak völgyében teljesen kimosott belőlem minden kétséget, az érzelmi töltet egy pillanat alatt a Csóványosra repített.

Lefelé a zöldön teljesen átszellemülten, gyors tempóban és gazdaságosan haladtam, arra koncentráltam, hogy ne felejtsek el Diósjenőn teljesen feltöltekezni vízzel, és mindenkinek szólni, aki ott van, hogy Drégely várnál nem lesz folyadék. 22 km következik, vízellátás nélkül. Többen nem hittek nekem. 

A Kámor megszelídült a lépteim alatt. Talán túl gyorsan haladtam, de éreztem, hogy megvan a kondi, nem lesz baj. Végül a várig én is feléltem a folyadék háztartásomat, ha nem így történik, biztos elosztogatom. Ilyenkor már kezdődnek a nyekergések, a kéregetések. Én magam nehezen viselem az ilyen helyzeteket, mert rendszerint szétosztom önmagam. Ezért inkább menekülőre szoktam fogni. :) A pontőr sráccal együtt kocogtunk tovább, ő a parkoló felé igyekezett kétségbeesetten a rekesz vízért, mert nem bírta a sok szontyoli kiskutya tekintetet. Nem volt víz, és így nekivágni 8 kilométernek, sokat kivesz az emberből. Csak a jobbak nem fakadnak sírva ilyenkor, mint Dani, aki pontnyitásra ért oda sok helyre, mikor még nem volt feltöltve a vízkészlet. :) 

A Sárkány – törés után, nekiálltam felkutatni a Cigány kutat, de az ösvényt teljesen benőtte az embermagasságú csalán, és Béla Bá utólag nagyon örült neki, hogy nem sikerült a vállalkozásom, mivel állítólag kellőképp szennyezett volt a víz. Eszembe jutott a szükségben többek között Bear Grylls trükkje, ahogy cipőfűzőjének egyik végét a vizes sziklára erősíti, a másik felét üvegbe rakja, így fél óra után elkezd csepegni a víz, fél nap alatt tele is az üveg. :o)) Nem volt idő erre.

A Major keresztnél majdnem elrontottam az irányt, de meghallottam a többiek hangját, még pont időben. Összeragadt szájpadlással futottam be a Kalakocs völgybe, ahol ismét Béla Bá vihorászott a liter vizeket szlopáló szerencsétleneken. Tisztességgel szedtem a sót, ásványi anyagokat, óránként pótoltam amit kiizzadtam, így nem vedeltem annyit, de azért nem tudtam megállni, hogy ne szóljak be Béla Bának egy csípőset már a többiek miatt is: 

,,Egyébként Szondi nem szomjan halt meg, csak szólok.”

 Béla Bá vette a humort, és vette az adást is, de azért láttam rajta, hogy marhára tetszett neki a túrának ez a túlélő része. Szerintem élvezte, ahogy látott minket fetrengeni a padok körül. Én magam jó előre megkérdeztem, hol lesz víz, és úgy is készültem, azonban ez a 22 kilométer a legnagyobb melegben engem sem kímélt. Könnyű zsákkal készültem, nem voltak nálam másfél literes üvegek. Később Bandiék hideg dinnyéje mindent feledtetett, és minden meg volt bocsátva. :o) 

A Lopona odavert, mint mindig. Víz nélkül ezt már nehéz lett volna elviselni. Erőltetett menet következett Magosfáig, ahol olyan kilátásban van része az ember lányának, ha olyan szerencséje van,  hogy világosban érkezik, hogy szinte valamiféle égi zene kíséri a pillantást, ahogy 915-ön szétnézünk. 

Marasztaló volt nagyon, de lefelé szaporázni kell, és enni – enni, a lefelékben kell enni. Húzott a gulyás a völgybe. Út közben megismerkedtem egy hármassal, akik sokat segítettek hajnalban, és akikkel behúztam a végét, Zoliékkal. Még világosban, és jó társaságban sikerült elfogyasztani a gulyást. Összeraktam egy srácot, aki a 70-esen volt, és a végét járta, megvolt a napi jó cselekedet. :) 

De a szívem már fent volt Salgó-várban, mert Robi már órák óta ott ült a sátrában, mint pontőr, és rólam semmit nem tudott. Csak kérdezősködött, és a szerencsére a kétoldali copfom mindenkinek megvolt, és a ,,copfos lány” néven terjedtek rólam szóbeszédek, így a hírem jóval előttem felért Salgó-várba térerő híján, még előttem. Piszok gyorsan felértem. Ha az embert húzza a szíve, a léptei könnyűvé válnak.

Robi teljesen lepetézett, hogy az előttem érkező haldoklók után milyen jó állapotban vagyok. Felszívtam a szeretetet, mint a szivacs, begyűjtöttem az ölelést, integettem Erzsiéknek, akik előbb indultak meg lefelé. :)  Robi ellátott minden földi jóval, átöltöztem, kattogott a fényképező, aztán én is nekivágtam az útnak, egyedül a vaksötétnek a sziklák közt. Később derült ki az egyik ponton, hogy Robi úgy örült nekem, hogy elfelejtette lepecsételni a lapomat. Jót vihogtunk rajta. :o) 

A szél rendesen süvített, kocogtam ahol tudtam, így értem be Erzsiéket, és onnan velük tartottam sokáig.. Erzsi nagyon nem akart egyedül maradni a vak sötétben, így kerestünk egy közös tempót, és együtt maradtunk.

Nagybörzsöny után következett számomra a túra legcombosabb része, a soha véget nem érő sárga háromszög. Ez az emelkedő szellemileg nagyon igénybe vett. Botjainkat összevertük, úgy riasztottuk az állatokat. A bokrok zörögtek, ha oldalra világítottam, mindenhol világító szempárok lestek, így inkább nem néztem se jobbra se ballra, csak a háromszöget követtük, és Erzsivel szóval tartottuk egymást, hogy ne álmosodjunk, de azért a kóma csak elért engem is a pokol – völgyben. Eszembe jutott, nem tudom honnan ugrott be a Kft fogyókúrás meditáció című száma, és elkezdett kattogni a fejemben: ,,Ne bomolj anyamoly, anyamoly, ne bomolj" ...jajjj Ne!! :o) Nem tudtam kiverni a fejemből. Majd megőrültem tőle. 

Aztán lecsukódott a szemem, és majdnem belealudtam az árokba. Menet közben bólintottam be, egyszerűen elfáradtam. A szervezetem pihenni akart, és hiába pörgettem magam taurinos cuccokkal, egyszerűen lemerült az elem. 80-ig voltam jó, aztán belassultam menthetetlenül. 

Nem gondolom, hogy elhibáztam volna a tempót, egyszerűen elszoktam ettől. 

A Nagy – Hideg hegy felé az Inóci vágás köves, lélekromboló emelkedőjén éreztem, hogy most kell menni, vagy vége van. 

Fél fülembe betettem a fülhallgatómat, feltekertem a hangerőt, és végül egy dörgedelmes AC/DC szám visszahozott az életbe. :) Megkapaszkodtam a botomba, és feldöngettem a hegytetőre. A kövek ott már teljesen kinyírták a talpamat, de nem érdekelt. Be akartam érni. Vízhólyagom nem volt, de a Salgó-várban átvettem a terepfutómat, és bár a puhaság jólesett, az éles kövek úgy szurkáltak, főleg lefelé, hogy akkor már nehezen ment a humor. A Hideg-hegyen beértem Erzsiéket, és jeleztem, hogy felébredtem, szaladhatunk. 

Zoli megadta a lendületet a kocogáshoz, aztán Erzsivel behúztuk a végét kellemes csajos hangulatban. Hálás voltam a társaságáért. Este én húztam ki a bajból a sötétben, hajnalban pedig ő kocogta le velem az utolsó szívatós lejtőt a célig. Hálás köszönet érte. Ott már fájt minden mozdulat.

Pötyi, mintha kísértetet látott volna a célban. ,,Beértél? ’’ :D 

Ennek a túrának a több mint 5000 szintje mellett a legnagyobb nehézsége a talaj milyensége. Rettentő köves, sziklás a túra 70%-a. Kaptatók tarkítják, a völgyek pedig, ha saras az idő, kimossák az ember lelkét is. 

A sarat most megúsztam, de azért kijutott nekünk is a jóból. A célban a megszokott fetrengős fekete humor hangulat fogadott, ismerős arcok örültek nekem, és a megkönnyebbülés mellett, melegség öntötte el a szívemet. Sajnálom, nem tudtam mindenkivel találkozni a pontokon, nagyon sok erőt adott, hogy annyi barát, ismerős volt velem, hogy erős érzelmi töltést adtak a távra. :) 

Megköszöntem Pötyinek a túrát, az égieknek a mantrát, és a lehetőséget.

Nem volt könnyű menet, de sikerült. 

És nem lett belőlem bableves. :)) 

Fotók: Pántya Róbert

25. Budai 50 Teljesítménytúra

Hűvös esőillat fogad Szépjuhászné nyergében ezért igen sietősre veszem a rajtot. Olyan gyorsan történik minden. Öt perc sem telik el attól,hogy leparkoltam az autómmal és már úton is vagyok a Nagy-Hárs-hegyi kilátó felé. Meglepődöm ahogy kocogok felfelé az egyre erősödő emelkedőn mert sárnak szinte nyoma sincs,csak a vízlefolyások nyomai jelzik a tegnap délutáni felhőszakadást. Gyors pecsét a ponton és már húzok is lefelé a sárgán. Hüvösvölgy környékén kicsit sárosabbá válik az ösvény de biztonságosan járható az út. Negyedjére vagyok a túrán de egyébként is nagyon ismerem a környéket ezért a túra során szinte elő sem veszem a leírást. A Határ-nyereg után nekiugrom a meredek emelkedőnek. Egy nagy lélegzetvétel az egész. Ismerlek én téged nem tudsz rám ijjeszteni! Mondogatom magamban... :) Az Újlaki-hegy tetején készítem el az első képeimet. A János-hegy alig-alig látszik ki a felhők felett. Mint egy kisgyerek a kerétés mögött úgy ágaskodik,hogy bepillantson az alatta elnyúló völgy ködáztatta nyugalmába... Előre félek mekkora sár lesz a sárgán a Virágos-nyeregig. Először reménykedek de aztán csak arconcsap egy nagypofájú tócsa amely az út teljes terjedelmében büszkén pöffeszkedik. Szerencsére itt van nálam a túrabotom,és a pofáraesés határán egyensúlyozva valahogy túljutok a tócsa szélén. Gyors pecsét és futok tovább a sárgán. A Kötők-padja mindig megállásra kényszerít,így készítek pár fotót,de gyorsan tovább indulok mert már a számban érzem a hagymás zsíros-kenyér ízét a Jegenye-völgyben. A ponton hihetetlen ízlésesen terített asztal fogad!

Még az esztétikumra is adtak a rendezők,hiszen úgy sorakoznak a zsírosdeszkák,hagymával megrakottan pirospaprikával kiszinezve mintha ez lenne a legpompásabb fogás amivel az ember megtölthetné a gyomrát! :) Bevágok 3 zsíroskenyeret jó sok lilahagymával plusz készítek emlékbe pár képet a kissé vonakodó ámde nagyon kedves rendezőkről.

 Kicsit gyalogolok mert nem szeretném ha kaja visszajönne. A Solymári úton átkelve még benyomok pár csokit és megtámadom a Zsíros-hegyet. Soha nem szerettem ezt a részt így hamar túl akarok jutni rajta. Az a helyzet,hogy amikor felérsz az emelkedőn akkor még sokáig unalmasan kígyózik az ösvény a hajdanvolt Zsíroshegyi túristaház romjaiig. Itt egy kis nyújtást tervezek,de nincs kedvem megállni. Közel a Nagyszénás és imádom azt a környéket. A csúcs környékén ködfelhő fogad és szinte semmit nem mutat magából a táj. Így emlékeim között túrkálom... Bár már vagy 20x voltam itt fenn,nem lehet megunni :) 

A Kutya-hegy környéki erdő az egész Budai-hegység egyik legmélyebb,legselytelmesebb rengetege. Sűrű köd táncol az ezüsthasú fák között ahogy magam mögött hagyom ezt a mély 
vadont. 

Ahogy kiérek az erdőből olyan mintha felkapcsolták volna a villanyt! A Nap még mindig ott bújkál a felhők között,de nagy a kontraszt. Újabb pecsét. Itt mindenképpen le akarok nyújtani,de mégis tovább állok. Majd Telkiben. Újabb csodaerdőn vágok keresztül és elkészítem a túra legszebb fotóját... Az erdő mindig eső után a legszebb. Tavasszal üdén zölden. Telki. Takaros sváb falu. A központban, mint tavaly megint valami rendezvény utózöngéi hallatszanak. Kocsmánál kinn áll a pontőr, csak egy pillanatra állok meg. Minél hamarabb magam mögött akarom tudni a házakat. Ahogy megyek fel a sárga kereszten megintcsak rácsodálkozom milyen szép a magyar erdő... Jártam már jó pár helyen az Alpokban,megmásztam már pár hegyet,s a maga fekete komorságával tart fogva a Tátra szépsége de a bölcsőm itt ringat el a mély magyar erdők mélyén... 

Zöld háromszög... ismerős az út mint a tenyerem... A Tarnai pihenő örök kedvenc marad még azokból az időkből amikor először jártam itt a kilencvenes évek elején egy ős Meteor 50 túrán... A dolomit szikes talaján vadvirágok billegnek a gyenge szellőben és a szemközti hegyoldalon egy fenyőerdő hívja magára a figyelmet. Annak ellenére,hogy futok azért megörökítek egy-egy szép pillanatot... 

Hamar túljutok a piros háromszögön is és a piros sávra kanyarodok amely szintén jól ismerős utacska. A Vörös-pocsolyánál van a pont. Váltok néhány szót a személyzettel. Megosztom velük a Hokáról szerzett tapasztalatomat,de nem időzök soká hisz olyan közel a cél!... A Fekete-fej előtt kissé kiszáradok. Közel 6 órája vagyok úton és csak 1,5l fizet ittam. A bajból a két önzetlen pontőr ment ki. Szinte egy szusszra lehúzom a fél liter ásványvizet. A Fekete-fejre egy sziklás meredek ösvény vezet fel. Szeretem mert erről az oldalról igen rövid,pár perc az egész. Gondolatban már a célban járok. Még egy utolsó emelkedő a Hárshegyi körútig és ott vagyok,a túra Kisvasút állomáson felállított céljában. 13:09. Ami azt jelenti,hogy 6óra 24 perc alatt teljesítettem az 50km.-es távot. Egyéni legjobb,pedig világ életemben utáltam futni! :D Felkérnek,hogy írjak a túra emlékkönyvébe. Fáradozásomért egy ajándék kulcstartót kapok iránytűvel! Tényleg le a kalappal a rendezők előtt! Annyira érezni mennyire szívből csinálják ezt az egészet... Be kell vallanom,hogy az egész túráról nem a hegyek,erdők látványa maradt meg legkedvesebb emléknek,hanem ezeknek az önzetlen embereknek a munkája,lelkesedése,kedvessége... Méltó a hagyományokhoz,egy 25 éve rendezett túra múltjához... Zárásként egy könyv hívogat... Sokszor szemezgettem már vele: KÉK - Túranapló kezdő Kalandoroknak. A szerző ott áll a könyvek mögött. Olyan régóta álmodozom,hogy egyszer majd én is... elindulok a Kéken végig a Pannon-hegyek hullámain. Keresztül az országon. Én és az Út. Én és a... mi is? Mi hajt mindig új utakra, új kalandok felé?... A pénztálcámban kotortászok... kezembe szórom az összes apróm. A könyv akciós de még így is hiányzik pár száz forint. Mindenem otthagyom. Viki megenyhül. Örömmel veszem a kezembe a könyvet. Köszönöm Nektek! :)

Robi

Nagytraverz a város peremén

-Dehát az első akasztás vagy 6 méter magasan van?!... Kérdezem kicsit félően
-Ez van... -nyugtatom magamat.

A kalandvágy mindig erősebb a félelemnél...

Korán érkezünk a bánya bejáratához levezető szűk,meredek ösvényhez. A város még csendesnek tűnik innen a Kis-Sváb-hegy lejtőiről. Talán túl hosszúra nyúlt az éjszaka. Kimondottan azért is érkezünk ilyen korán,hogy lehetőleg ne legyen tömve a fal mászókkal. Tegnap amikor a párommal kinéztünk egy ismerkedős mászásra ide a KSH-ba,szinte fulladozott a fal a sok mászópartitól. Ezért olyan nagy most a kontraszt amikor megérkezünk a falak aljához. Nincs más társaság,csak a némán nyújtózó falak és egy kósza Dolmányos-Varjú amely a meg-megerősödő szélek szárnyán szánkázik felettünk.

Ünnepélyes a hangulatban vagyok. Gyermeki lelkesedéssel kapom magamra a felszerelést mint aki először készül mászni. Szeki most van itt először,ezért Ő kezd :) Tegnap akkora mellénnyel kezdtem a "KSH Triumvirátusban",annyira dekoncentráltan mozogtam,hogy komoly erőfeszítéseket kellett tennem ahhoz,hogy kimásszam az utat. Tanulság: 100% koncentráció! Mindig! Indulhatsz! Adom ki a jelszót egy bemelegítő ötöshöz és Szeki már akasztja is az első nittet az Erős Zsoltról elnevezett útban. Kicsit nehéz megkülönböztetni ezt a mellette haladó "Út a Kancsendzöngára" úttól így most sem tudom pontosan,hogy melyik utat is másztuk... Igazi élménymászás. Kicsit balra harántol az út a standba,végig kompakt kövön. Most jóval összeszedettebb vagyok. Érzem az áramlást. A mozgás természetes és folyamatos. Mint egy jól betanult mozdulatsor. Élvezem ahogy időnként nekitámad a szél a falaknak,ahogy mozgásba hozza a körülöttünk hajlongó fákat. A "Kiss Peti direkt" következik VI+/VII- ért. Az út kunsztja tulajdonképpen a beszállást képező 3 méteres platni. 2-3 egészen jó fogással indít a kissé áthajló pocakban,de utána fogás szegénnyé válik az út és egyensúlyozva,lépkedve lehet csak túljutni a kunszton. Szekit ismét előre engedem. Tegnap már másztam ezt az utat és magamban az "Erőss Zsolt direktre" hangolódom. Próba. Újabb próba aztán egy kis zuhanás a földig. Nincs semmi baj,de most nem sikerült Szekinek elkapni a dolog lényegét. Átcuccolunk az "E.Zs. direkthez". Most én kezdek. A "flow" ismét megvan,de az út közepén megállok egy pillanatra,hogy Szeki egy fotót készítsen. Ez teljesen kizökkent a koncentrációból. Egészen a kiszállásig könnyű az út. Olyan IV+/V-ös részeken halad. A vége egy áthajló tömb,viszont a fogások jók és a nittek is biztonságos helyen vannak befúrva (VII-). Kissé jobbra belefogok egy masszívnak tűnő fogásba,felhúzom magam és feljebb lépek. Balra észreveszek egy jónak tűnő fogást,de a bal kezem foglalt,mert ostoba módon az imént bal kézzel fogtam meg a jobbra eső húzó fogást,így most egymást keresztezi a két karom és már moccani sem tudok az áthajlásban. Csapdahelyzet. Már készülök az esésre,de valahogy erőből átegyensúlyozok egy lépésre és ott vagyok a standban.

Nem vagyok büszke erre a befejezésre. Megint nem koncentráltam eléggé. De az út így is megvan. Szeki következik. Kicsit Ő is elmolyol a végével de neki is megvan végül. Leeresztem és egy kis pihenő után ismét nekivágok az útnak. Kicsit megint elbénázom a végét,de most már megvan a kulcsfogás a végén. Közben elmúlik 9 és még senki! Itt a város szívében a fal és sehol senki?!... :) A "KSH Nagytraverzet" nézegetjük. Ilyet úttal még soha nem találkoztam itthon. Tulajdonképpen a bánya jobb tövétől indulva keresztül traverzeli az egész falat a "K.P. direkt" út standjáig. Impresszív. Viszont az első nitt jó 5-6 méter magasan van!!! Kezdek aggódni. A nagy aggódásomban hirtelen az veszem észre,hogy már fel is léptem és egy oldalazó repedés jól kivehető párkányát markolom. Izgalmas egyensúlyozó rész következik. Már nincs messze az első akasztás. Meglepő milyen nyugodt vagyok. Egy esés komoly is lehetne már ebből a magasságból... Még egy reibungos lépés és a nitt mellett vagyok. Akasztok,húzom fel a kötelet. Kattan a karabiner nyelve ahogy beleakasztom a kötelet. Béke. :) Elmúlt a veszélyhelyzet. Megint szórakozottá válok. Csak lötyögök. Meg is torpanok egy résznél. A lábam megcsúszik egy lépésen, a kezemből kitörik egy fogás...elvesztem az egyensúlyomat és kibillenek a falból. Nem esem nagyot. Épp a nittnél történik mindez. Kellő figyelmeztetés... Indulok tovább.

Átharántolok a nagy barlangszerű repedés felett. Az út könnyebbé válik. A nittek itt egy picit cikk-cakkba vannak. Kihosszabbítás itt nem árt! Még 2-3méter és ott vagyok a standban. Úgy egyeztünk meg,hogy Szeki utánam mászik,mintha nagy falon lennénk. Jó,akkor standolok. Tapogatom a beülőm jobbra balra,de nincs nálam semmi,csak 2 HMS,a pruszik zsinórom,meg a reversóm... "Micsoda amatőr vagyok" Gondolom magamban. Mindig odafigyelek a technikai részletekre és most nem hoztam fel semmit... Tiszta gáz. Soha nem történt még velem ilyesmi!... Improvizálok. Az egyik HMS-t,amin a Reverso van leveszem a beülő füléről,de amikor leakasztom lezuhan a biztosítóeszköz. Szégyen. :) Milyen jó,hogy nincs itt senki! :D Egy szorítő nyolcassal kibiztosítom magam és Szekinek leeresztek egy kötélhurkot. Ráaggat pár dolgot én pedig felhúzom majd elkészítem a standot. Útközben ahogy mászik csinálok Szekiről pár igen jó akcióképet. Ha mást nem is de a fényképezőgépet azért felcipeltem a hátamon! :) Közben alattunk megjelennek az első mászók. Egymás után leeresztkedünk. Még egy parti érkezik. Két raszta Punk. :) Ideje lesz cuccolni.

Robi