A város lassan elhalványul mögöttem. Visszazuhan reá zajos nyughatatlansága és fullasztó port lélegez magába türelmetlen vibrálása. Minden egyes lépéssel egyre nagyobb a csönd egyre jobban kinyílik előttem a Természet. Hajnal van még...
Hűvös
árnyékot vet rám a hajdanvolt kőbánya sártól piszkos tömege ahogy belépek a
derengő félhomályba. A bánya még alszik. De azt is mondhatnám,hogy a bánya soha sincs fenn. Így akár jöhetnénk
bármikor, a kép ugyan az. Az egész hely
csupa merengés. Kínzó lassúsággal percegő évmilliók csontosodtak össze a
szilárd kőtömegbe. A bánya olyan mint egy megfakult arckép. Némán tekint az
előtte elterülő völgybe olyan arccal olyan mindent tudó bölcsességgel akiben
minden kérdés lecsendesedett.
Leülök egy
kőre. Együtt merengek a szikláimmal. Friss szél vág keresztül a hegyoldalon és
a szemközti fenyők ágtollai dallamtalan süvítésbe kezdenek. Szent János bogarak ébredeznek a korai
fényben amint a nap lángra lobbantja a legmagasabb fák ágait. Apró szárnyaik
zsongása élettel töltik meg az árnyékba borult hegyoldalt. Ahogy közelebb lépek
a falakhoz hirtelen hideg barlangfuvallatot lehel ki magából egy tátongó
sziklaüreg. Minden fogást ismerek. Minden olyan mint egy jól betanult tánclépés…
Fellépek a jobbra tartó ferde repedéshez,kéz átfog,pici perem a sziklaélen,majd
a beékelődött szikla,nagy nyúlás a felső párkány ellaposodó éleihez,kilépés
jobbra,egy kézzel egyensúlyozom teljes testtömegem a jobbomon,apró peremeket
koptatok s táncolok… Oda-vissza egy elfeledett óceán kiszáradt emlékének megkövesedett
romjain.
…és ha
lecsendesedik az öntudat és a testünk is egy a mozdulatlan kődarabbal már, néha
közelebb engedi láttatni magát egy-egy keskeny ágakon éneklő madár…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése