„Kibelezett Kőbányák üregében"

A város lassan elhalványul mögöttem. Visszazuhan reá zajos nyughatatlansága és fullasztó port lélegez magába türelmetlen vibrálása. Minden egyes lépéssel egyre nagyobb a csönd egyre jobban kinyílik előttem a Természet. Hajnal van még...

Hűvös árnyékot vet rám a hajdanvolt kőbánya sártól piszkos tömege ahogy belépek a derengő félhomályba. A bánya még alszik. De azt is mondhatnám,hogy a  bánya soha sincs fenn. Így akár jöhetnénk bármikor, a kép ugyan az.  Az egész hely csupa merengés. Kínzó lassúsággal percegő évmilliók csontosodtak össze a szilárd kőtömegbe. A bánya olyan mint egy megfakult arckép. Némán tekint az előtte elterülő völgybe olyan arccal olyan mindent tudó bölcsességgel akiben minden kérdés lecsendesedett.

Leülök egy kőre. Együtt merengek a szikláimmal. Friss szél vág keresztül a hegyoldalon és a szemközti fenyők ágtollai dallamtalan süvítésbe kezdenek.  Szent János bogarak ébredeznek a korai fényben amint a nap lángra lobbantja a legmagasabb fák ágait. Apró szárnyaik zsongása élettel töltik meg az árnyékba borult hegyoldalt. Ahogy közelebb lépek a falakhoz hirtelen hideg barlangfuvallatot lehel ki magából egy tátongó sziklaüreg. Minden fogást ismerek. Minden olyan mint egy jól betanult tánclépés… 

Fellépek a jobbra tartó ferde repedéshez,kéz átfog,pici perem a sziklaélen,majd a beékelődött szikla,nagy nyúlás a felső párkány ellaposodó éleihez,kilépés jobbra,egy kézzel egyensúlyozom teljes testtömegem a jobbomon,apró peremeket koptatok s táncolok… Oda-vissza egy elfeledett óceán kiszáradt emlékének megkövesedett romjain.

…és ha lecsendesedik az öntudat és a testünk is egy a mozdulatlan kődarabbal már, néha közelebb engedi láttatni magát egy-egy keskeny ágakon éneklő madár…

A félig telt pohár...

Mászás a Höllental völgyben.


Épp a zeniten delel a Nap felettünk, mikor jó 3 órányi autózás után megállunk a Wichtalhaus melletti autós pihenő parkolójában. Néhány itt várakozó autó bizonyítja csupán,hogy ma már jártak itt előttünk. Minden csendes,mozgásnak semmi nyoma. Elgémberedve mászok ki a kormány mögül. Méla lustaságot érzek karjaimban és kissé lemondóan nézegetem a völgyből nyújtózó sziklafalak hívogató magányát. 

A Höllental vögy bejárata a Klobenwand faláról...

Jó magyar szokáshoz híven először ebéddel kezdünk. Teli hassal picit optimistábban látom a képet és megegyezünk cimborámmal,hogy a nem túl távoli beszállással kecsegtető Gaisbauer Jug Weg-gel kezdünk. A keleti tájolású fal éppen az árnyékba borul amikor felérünk a Höllental (pokol)-völgy bejáratához felvezető lépcsőkhöz. A szemközti oldalon egy impresszív bevágás hívja magára a figyelmem melynek segítségével rögtön sikerül beazonosítanunk a keresett utunkat. Azonban az is kiderül,hogy a völgy ellenkező oldalán vagyunk ezért kénytelenek leszünk valahogy átvergődni a túloldalra. Jó egy-másfél órába telik mire megtaláljuk a beszállást. Izgatottan kezdek az első hosszban. Egy füves párkányon oldalazok jó 30 métert az első standig. Nem túl nehéz,de folyamatosan figyelnem kell a ritka nittelés miatt. Az idő gyönyörű. Egy-egy megerősödő széllökés borzolja csupán az alattunk elterülő fák koronáit. Szemközt a hatalmas 200-300m. magas sziklafalak szikráznak a délutáni napfényben. 

A Höllental-völgy...

Milyen szerencse -gondolom magamban- ,hogy mi az árnyékos oldalon mászunk... Rögtön a második hosszban jön a kulcsrész. Egy V-ös kémény. Kissé nehézkesen mozgok a szűk sziklahasadékban, hátamon a kis mászózsákommal,de nagyjából uralom a helyzetet. Szeki most találkozik először kéménnyel. Kicsit elmojol egy-egy nehezebb résznél,de hamarosan ott fészkelődünk mindketten a kicsi és kényelmetlen standban. A harmadik-negyedik kötélhossz élménymászás. Kezdeti bizonytalanságom eltűnt. Örülök,hogy itt lehetek. Felszabadultan szemlélem a tájat. A szabadság határtalanul szárnyal a hegyek felett. 

Hamarosan a bevágáshoz érünk. Ami lentről félelmetesnek tűnt,az most közelről jutalomjáték. Alig pár méter,viszont a kiszállás cseles és egyensúlyozós technikát követel. Egy fához standolok az utolsó kötélhossz előtt. Alattunk egy osztrák mászópáros közeledik a szomszédos útban és amikor közelebb érnek,a lemeneti lehetőségről faggatózom. Mire felérünk a tetőre a páros már el is tűnik a levezető ösvényt benövő sűrűben. Egyedül maradtunk. Felszabadul egy kis adrenalin. Nevetünk,hülyéskedünk... Ez marad a legszebb emlék... 

Kissé kiszáradva érkezünk vissza az autóhoz. Azonnal legurítok vagy 1 liter vizet majd nekilátunk a vacsorához. Nincs kedvünk a zsúfolt és hangos kaiserbrunni kempinghez... Úgy döntünk,hogy maradunk illegálban és a kocsi mögött állítjuk fel a sátrat, a patakot szegélyező partfal felett. 

Vacsora a Weichtalhaus parkolójában

Olyan éjfélig- egyig tudok csak aludni. A mellettünk rohanó patak hangosan dübörög a vizet megtörő sziklákon. Álmatlanul forgolódom és álmosan ébredem a hajnali szürkületet jelző félhomályban. Kialvatlanságom hamar elűzi izgatottságom,ugyanis egy 10 kötélhosszas utat terveztünk mára a Stadelwandon (direct Richterkante VI)! Gyors reggeli után a Thomas Behm által írt Höllental mászókallert tanulmányozzuk. Nagyon nagy arc lehet a figura,aki a Black Metal és az okkultista horror megszállottja hiszen útjait kedvenc zenekarjairól (Emperor,Satyricon) és H.P. Lovecraft novelláról nevezi el (Zarándokút Kadathba),de nagy hatással lehetett rá az Ógermán mitológia is (Thor's Hammer). Fájó,hogy útjai legfőképp,a számunkra egyelőre elérhetetlen VIII-X-es fokozatokban vannak...Nincs nálunk térkép,ezért megérzésünkre hagyatkozva térünk rá egy egyre emelkedő ösvényre nem sokkal a Wictalhaus után. 20-30 percnyi gyaloglás után tűnnek fel az első sziklabordák a sűrűn nőtt fenyvesek ágai között. Kimászom a falakat övező kőmezőre,hogy nagyjából betájoljam magunkat. Utaknak nyomát nem találom sehol,viszont a távolban sűrű esőfelhők gyülekeznek. Kissé elszomorodom. A táj magányos és idegen. Kezdem megérteni,hogy az osztrákok miért olyan ridegek hozzánk magyarokhoz képest. A hideg magányos táj formálja jellemüket. Mig Magyarországon,a vidáman szelid lankákkal,virágos mezőkkel benőtt tájban el tudja magát helyezni az ember,ezen a vidéken nincs más csak eltörpenni a sziklafalak árnyékában...hisz oly picire zsugorodik az ember a komor hegyek között. 

Közben elered az eső. Nem túl biztató... Fel-alá kóborlunk jó 2 órája. A beszállást nem találjuk sehol... Kezdem feladni a reményt,de egy utolsó kísérletet teszek: felmászom egy reibungos táblán úgy 7-8 métert egy füves teraszra,szétnézek de utaknak itt sem találom semmi nyomát. Végül szomorúan kullogunk le az ösvényen ahol nem sokkal később egy magyar partival találkozunk. Mire vissza érünk leszakad az ég. Talán jobb is így,hogy ilyen időben nem szálltunk be ebbe a hosszú útba. Kora délután van még,mikor végzünk az ebéddel és közben az eső is alább hagy. 

Nem tudom tovább elviselni a tétlenséget. Javaslatot teszek Szekinek,hogy a Höllental bejáratánál húzódó kis 5 kötélhosszas utat nézzük meg! Hamar odaérünk a pengeéles gerinc alá. Egyszerűen nem akarom elhinni,de a távolban mennydörgés hallatja magát és gonoszan feketéllő felhők tartanak felénk kelet felől. Nem akarok tudomást venni róla. Egyszerűen mászni akarok! Nem tudnám elviselni ha ezt is fel kéne adnunk! Már a második hosszba járok amikor felénk ér a vihar. Egy nagyon kitett részen egyensúlyozok a viharossá fokozódó szélben. Az alattunk futó ösvényről néhány túrázó,pár aggódó pillantást vet ránk az egyre erősödő esőben. A felettünk húzódó tető egyelőre megvéd minket az esőtől,de tudom,hogy nincs tovább.Vissza kell fordulnunk. Visszamászok az utolsó nittig. Átszerelek,majd Szeki visszaereszt a standba. Most már az eső sem kímél minket. A villámok egyre közelebb csapódnak be, így hálás vagyok mikor végre leereszkedünk a fal tövébe. Elázva,csurom vizesen érünk vissza az autóhoz. Gyorsan bevetjük magunkat a kocsiba. Egyébként 0,08 mm.-csapadékot ígértek mára... bér azt nem írták,hogy ez mind itt fog lehullani a Raxon :) Gyors tanakodás kezdődik... holnap kora du. szeretnénk vissza indulni,ezért reggel már be kéne szállnunk egy útba. De mi van ha nem száradnak meg addigra a falak? Kicsit elmegy a kedvem az egésztől. Jövünk még vissza! De most visszavonulót fújunk! 



Szeki beszámolóját itt olvashatjátok.

Egy rövid videó a Klobenwand tetejéről... :)

A legszebb, A legjobb, A legkeményebb

Mátra 115 Közösségi teljesítménytúra.

Éjjel egy óra. Nem bírok tovább aludni. Csak forgolódom, de a szívem ütemes kalapálása újra és újra felébreszt. Gondolatban már az utat járom s közben kinn elered a hajnali eső.

Az ébredés feszült és éles. Gépiesen haladok végig a rutinfeladatokon: láb leragaszt, izo bekever, még egyszer végig veszem a felszerelést, de nem… nem felejtettem el semmit. Itt már nincsenek kérdések.

Szokatlanul hűvös reggel fogad Kisnánán, a hajdanvolt vár mellet felállított rajthelyen. Minden csupa nyüzsgés, minden csupa élet. Sok az ismerős tavalyról. Sok bizakodó, jó hangulatú ember. Itt nincsenek elszánt, megfeszült arcok… Mindenki nyugodt. Aki itt van tudja miért jött és mit vállal. 124km. Azért kicsit kényelmetlen a tudat. Mint egy láthatatlan kéz amely összeroppantani készül, úgy nehezedik rám a nyomás alig pár pillanattal a rajt előtt. Gyülekezünk az utcán. Pogány hangulatú törzsi ritmusokat üt a mellettem zenélő 3 tagú csapat. De a zsivaj egyre nagyobb ahogy egyszerre számoljuk vissza az indulásig hátralévő 10 másodpercet.

Tempósan kezdek. Megpróbálok az éllel haladni, hogy a szűk ösvényeken ne ragadjak be a túrázók mögé. Gyorsan kiérünk a faluból és most először pillantom meg a Mátrát. A súlyos szürke felhők kilúgozták a reggel színeit. Kissé fakó a táj, de a legfontosabb, hogy nem esik és a sár is jóval kisebb a vártnál. Hamarosan bejön balról az Országos Kék és innen Magyarország talán legszebb turista útján haladunk egészen a Kékesig. Jagus, Oroszlánvár, Markazi-kapu… Egy csendes későnyári délutánra gondolok. Eltölteni egy éjszakát a Sas-kő tetején… Csak én és az erdő… csak semmi „teljesítmény”. Nem rohanni. Megállni.

Hamar visszaránt a valóságba a gerincen átbukó dermesztő szél. Nagyon hideg van. Becsapó közelségbe láttatja magát a kékesi adótorony, de végül nem telik el három óra és kapom is a pecsétet a síházba befészkelődő pontőr személyzettől. Nem eszem sokat pedig csábít a süteményektől, zsíros-szalámis és kitudja még hányféle kenyértől roskadozó asztal. Ismét összefutok pár ismerőssel olyanokkal akiket csak itt látok… Néhány olyan ember aki a túrázást csak külföldön tudja elképzelni,mert „Magyarországon nincsenek igazi hegyek” biztos megmosolyogja amikor azt írom,hogy mennyire komoly lemenni a sárga négyzeten Sombokortól!... Nagyon vigyáznom kell nehogy megsérüljön a térdem. Irgalmatlan nehéz ereszkedés kezdődik ugyanis. Túrabotjaimra támaszkodva kardozom a fák között. Végül azonban megúszom esés nélkül. Parádsasvár egykor üvegműveseiről híres faluját gyorsan keresztülvágom. A ponton sem időzök sokat. Kár is enni hiszen egy bitang kemény emelkedő jön felfelé Galyatetőre! Tavaly még nem ismertem ezt az utat és eléggé meglepett, mert mindig azt gondoltam, hogy itthon az emelkedők vagy hosszúak de lankásak,vagy meredekek ugyan, de rövidek. Azóta persze tudom… kivétel a Mátra! Itt minden emelkedő hosszú és meggyötör…. J  Galyatető előtt egy futó üdvözöl aki már túl van a „bónuszkörön” is. Mosollyal a szája szegletén köszön oda nekem… Kis huncutságot látok a szemében…persze mert Ő már túlvan a Galyaváron!... Galyavár. Ez nem olyan hosszú menet, de időnként már-már sziklamászásba megy át az ember... Persze, hiszen ezen heves vulkánkitörésekkel született hegység lejtőit nem koptatták szelíd lankákká az évmilliók…. Kapok egy bonusz pecsétet egy feltételes ponton és nemsoká ismét Galyatetőn vagyok. Most állok meg először. Fáradtan rogyok le az ízlésesen megterített asztalhoz. Nem kérdés: holtponton vagyok. Meglepődöm, hiszen az út egyharmadát tettem csak meg. Talán a gyors kezdés bosszulta meg magát? Gyorsan túlteszem magam az egy tál húslevesen és indulok tovább. Nincs időm merengeni a miérteken. A Mátraszentimréig tartó szakasz a túra talán legpihentetőbb része következik ugyanis. A délelőtti szelek szétkergették a masszív felhőfüggönyt és a  nap egyre gyakrabban szakítja át az égi mennyezetet. A  fény élettel tölti meg az erdőt.

Jó hangulatban érkezek Lajosházára. Elképesztő, nyílt tűzön sült melegszendviccsel (!) fogadnak! Sok szempontból rendhagyó ez a túra. A „közösségi túra” itt valóban érték-közösséget jelent. Olyan értékekről van szó amely talán furcsa egy egymástól elidegenedő társadalomban. A túra sikere nem másból fakad mint abból az önzetlenségből amit  minden induló megtapasztalhat itt. Ezt kizárólag szeretetből tudja megtenni az ember, mert csak akkor őszinte. Azért mosolyog vissza minden keservesen legyűrt kilométer emléke mert több van benne mint egyéni teljesítmény. Ez egy közös élmény, egy összetartozás élménye… Lassú kocogással érkezek a Szorospataknál felállított sátorhoz. A jó hangulatú társaság marasztalna, de egyre közelebb lopózik az este. Mindenképpen világosban akarok túljutni az ágasvári részen. Fejem fölött szorosan összezár az erdő kupolája ahogy a piros sáv jelzés meredeken mutatja az utat a hegyoldalban. A délután fényei egyre halványodnak és a madarak is pihenni térnek. Mély csönd üli meg az erdőt. Teljesen szétszakadt a mezőny. Alig-alig bukkan fel ember útközben. Igazán bensőséges hangulatúvá változtatva ezáltal a túrát.

Néha elbizonytalanodom,de aztán ahogy kiérek egy kisebb tisztásra hirtelen megpillantom az ágasvári túristaházat. Pecsét és egy gyors kitérő a csúcsra. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy „Ágasvár csúcsa Magyarország legmagashegyibb kiemelkedése”. Valóban meredek, minden oldalról sziklás pillérek támasztják meg a csúcsot és tényleg csak pár négyzetméternyi a hely odafenn. Az eddigi utam jutalmaként épp elkapom a naplementét… Visszatérve a házba egy pompásan elkészített kolbászos omlett fogad… Nem bírok ellenállni és bevágok egy jó nagy adagot. Eszméletlen jól esik, de akkor még nem tudom, hogy épp a legnagyobb hibát követem el. Jóllakottan lépek ki az ajtón és ahogy átvágok a ház előtt elterülő réten valami olyan kilátás fogad ami örökké itt marad bennem: messze a szemközti hegyoldalt sűrű bükkerdő borítja s az ezüstös hasú fa óriásokat narancsos barnára színezi  az Nap utolsó lobbanása. Fejlámpám után kutatok Falloskút után. Itt már olyan erősen alkonyodik, hogy a zárt erdőben szinte semmit sem látok. Apró fények bujkálnak a fák között és egy kutya távoli ugatása jelzi,hogy közel járok Mátrakereszteshez. A falut a sárga jelzésen hagyom el egy erősen emelkedő dózerúton. Az egyre felerősödő szél koszos esőfelhőket zavar össze fölöttem de közben arra gondolok milyen szerencsénk volt eddig az idővel. Hatalmas tócsák foglalják az utat mindenütt. Nagyon megnehezítve a haladást korcsolyázom a híg sárban. Bosszant, hogy még mindig nem értem el a Hidegkúti Turistaházat pedig már itt kellene lennie! Közben apró szemekben elered az eső. Este 10 mire belépek az ajtón. Világítás nincs. Gyertyák égnek odabenn. Nagy a forgatag és a meleg. Sok jó ember együttérzésének és önzetlenségének melege… Itt találkozom a  párommal aki pontőri és mindenes segítő feladatot lát el. Egy nagyobb pihenőt terveztem beiktatni itt átöltözéssel de nincs kedvem semmihez. Fáradt vagyok. Pedig az az igazság, hogy a Mátra 115 igazából innen kezdődik! Az igazi éjszakai szakasz… Valaki az asztal túloldaláról megerősíti, hogy kint szakad az eső. A hír furcsamód azonnali indulásra ösztönöz! Magamra kapom az esőkabátot és iszok még egy utolsó kortyot a teámból. Enni nem tudok egy falatot sem. Az Ágasvárnál megevett kolbászos omlettel nem tud mit kezdeni a gyomrom. Teljesen elnehezített, alig tudok tőle haladni. Kinn közben nagyon lehűlt a levegő. Borzasztó nehéz magam mögött hagyni a pontot. Először fogalmazódik meg bennem, hogy miért is szívatom magam itt egyáltalán?... Egy keskeny füves ösvényen vágok át. A buja gazosban kövér esőcseppek csillognak a fejlámpám fényében. Csurom víz mindenem mire keresztül jutok rajta. Az eső kissé alábbhagy ahogy lefelé ereszkedem a Zám-patak völgyében. Hirtelen egy szempár villan fel a szemközti hegyoldalban majd eltűnik a sűrűben. Páran utolérnek,köztük egy gyerekkori cimborám, aki nem mellesleg 10x-es Mátra 115 teljesítő. Éppen a régi időkről sztorizgatunk a Sóbánya-patak köves medrében miközben egyszer csak újra megpillantom az előbb látott szempárt. Kicsit közelebb megyünk és akkor vesszük észre,hogy ez egy kicsiny kölyök Róka! J  Ott settenkedik alig pár méterre előttünk egy ideig, majd odébbáll, ki tudja mi után kutatva. Meredeken kapaszkodunk a zöld háromszöget követve. A gyomrom még mindig kavarog. Egyszerűen képtelen legyűrni az tojásos omlettet. Nagyon elnehezülve vonszolom magam, de lassan becsatlakozik a piros a Muzsla-nyeregbe és hamarosan a csúcson lobogó tűz mellett teszem le magam. Talán ezért a tűzért vagyok a leghálásabb az itteni pontőröknek! Nagyon hideg van idefenn! A nyár első napján azért mást várna az ember… Kicsit sikerül megszárítkoznom és egy banánt is leerőltetek. Elmúlik éjfél. Órámra pillantva számolgatom mennyi idő van még pirkadatig. Az éjszaka nem csak lelassít, hanem az időérzékemet is teljesen elveszítem. Úgy érzem legalább 1 órája vagyok úton lefelé a Muzsláról, de valójában csak 15 perce indultam el!... Nagyon nehezen érkezik a Diós-patak és úgy tűnik, hogy a lefelé menetek sokkal nehezebbek a mászásnál… Éjjel két óra múlt. Már alig van pár óra hajnalig, de az igazság az,hogy jóval 4 után jön a hajnal. Borult reggelre ébredünk. Magasra kell kúsznia a Napnak, hogy némi fény áthatolhasson a felhőtakarón. Közben már a Havas is mögöttem büszkélkedik a sápatag reggeli fényben. Fajzatpuszta előtt döbbenetes sártenger mindenütt. Helyenként alig tudom kitépni a lábam a sár vendégmarasztaló szorításából. Egy kicsit újra erőre kapok. Ágasvár óta először tudok enni valamit jóízűen. Káván újabb pecsét és magamban már az utolsó nagyobb emelkedőre,a Tót-hegyesre hangolódom. Közben egy szlovák párossal találkozom. Nagyon megkönnyebbül az egyik srác amikor megerősítem,hogy igen az a Világos-hegy ott nem messze az utolsó emelkedő!... Tóth-hegyesen bevágok vagy 7 palacsintát és tudom,hogy már megvan… Már csak 10 kilométer a célig. Az utolsó ponton Löw Andris, többszörös Spartatlon hős kedveskedik teával de semmi mást nem tudok magamhoz venni. Nyaktörő ereszkedés kezdődik a hegyoldalban melyet Szamárbogáncsok lilás virága borít be ünnepélyesen. Gyöngyöstarján határában fecskék csivitelnek amikor a célba vezető aszfaltútra érek. A falu még csendes. A helybéliek csak az udvarban tüsténkednek. Taps fogad amikor megérkezek a helyi iskola udvarában felállított célhoz. Kissé szégyellősen fogadom. Semmi katarzis, semmi eufória és hatalmas boldogságot sem érzek. Az Út elfogyott a lábam alól. Jó volt itt lenni köztetek. Ennyit érzek.