Szondi 100

A Szondi 100 egy keménységéről elhíresült túra, ami sokak
szerint az egyik legcombosabb, mások szerint a Mátra 115-el vetekedő túra a százasok közt. Én mégsem ezért indultam rajta, hiszen mostanában egyáltalán nem feszegettem a határaimat, szelídebb dimenziókban mozogtam, és nem vágytam a szenvedésre, de ezt a megmérettetést most minden porcikám kívánta. Ki érti ezt? :) 

 Mögöttem nem volt Turul, nem voltam a Kazinczy 200-astól fáradt, mint sokan, mondhatni  kipihent voltam. Hegyi futásokkal készültem a túrára, ami megfelelő kondíciót adott, azonban a terhelést rég nem kellett ilyen távon elviselnem, így tudtam, hogy nem hibázhatok sokat. Ami hiányzik belőlem, azt máshonnan kell visszaszednem. Fejben igyekeztem teljes értékűen felkészülni, láttam magam előtt a túra vonalvezetését, és szellemileg is felfegyverkeztem. Két nappal előtte össze voltam pakolva, napokig memorizáltam a térképet. Mondhatom, hogy ennek a szellemi felkészülésnek köszönhető, hogy nem szenvedtem meg a Szondit.

Az elsők közt indultam reggel hatkor. A rajtban ismerős arcok, sztenderd szlogenek hangoltak az indulásra. Egy pillantást vetettem Dani térképére, ami ugyanúgy nézett ki, ahogy az enyém is. Tollal berajzolt útvonal, foszlós hajtások. ,,Nyugodjatok le, mindenkire rá fog sötétedni” – Dani csak lazán, ahogy mindig. A szám szélén vigyor, az illusztris társaság kellően feltornázta a pulzusomat, ahogy átadtam a pecsételő lapomat indításra. Pötyi akkor olyan jót tett velem, hogy talán fogalma sincs róla. Azt kérdezte, mielőtt az időt ráírta volna: ,,Kriszti, jól átgondoltad te ezt? Ez egy nagyon kemény túra.” Kitört belőlem a röhögés, és magamban köszönömöt mondtam Pötyinek. Ez jobb volt, mint egy kiadós seggbe rúgás indításnak, ugyanis nekem pont ezt kell éreznem, hogy van tét. Mászáskor is, a nehezebb falak sokkal többet hoznak ki belőlem, kiélesítik az érzékeimet, sokkal többre vagyok képes. Az elrettentés mindig meghozza a harci kedvem.

 Kisebb érzelmi kavalkád volt bennem az első pár kilométeren, az aszfaltúton. Rám nehezedett a táv, amit gondolatban egy hátizsákba tettem, és letettem a betonút szélére, mielőtt az ösvényre léptem. Biztonsági öveket becsatolni, étkező asztalkákat kéretik felhajtani az utazási magasság eléréséhez, nagy levegő, adrenalin, és kezdtem mantrázni az összpontosításhoz, mivel az érzelmek teljesen elvették az eszemet a rajtnál. :) 

 ,,Először a jelzés – aztán a lépés – majd a szív, először a jelzés – aztán a lépés – majd a szív. 

Ezzel a mantrával a Foltán keresztig teljesen összeraktam magam, ott már csak az utat néztem, mint a vadász kutya. Egy két perces nosztalgiára futotta a Spartacus háznál, Béla Bá zöld szörpje, és egy- két cikázó gondolat, Börzsöny éjszakai pillanatképek peregtek, aztán behúzott a függöny, és  már tepertem is felfelé a kék pötyin. A piros pötty orvul bejött és egy meredek emelkedőre csalt vagy tíz óvatlan embert. A kereszteződésnél elkurjantottam magam felfelé: ,,Nem mindig a piros pöttyös az igazi” :) Egyszerre fordult hátra mindenki, és gurulni kezdtek visszafelé. Nem tudtam nem vigyorogni a bajszom alatt. Ez velem szokott inkább máskor előfordulni.

Robi ölelése a Fekete patak völgyében teljesen kimosott belőlem minden kétséget, az érzelmi töltet egy pillanat alatt a Csóványosra repített.

Lefelé a zöldön teljesen átszellemülten, gyors tempóban és gazdaságosan haladtam, arra koncentráltam, hogy ne felejtsek el Diósjenőn teljesen feltöltekezni vízzel, és mindenkinek szólni, aki ott van, hogy Drégely várnál nem lesz folyadék. 22 km következik, vízellátás nélkül. Többen nem hittek nekem. 

A Kámor megszelídült a lépteim alatt. Talán túl gyorsan haladtam, de éreztem, hogy megvan a kondi, nem lesz baj. Végül a várig én is feléltem a folyadék háztartásomat, ha nem így történik, biztos elosztogatom. Ilyenkor már kezdődnek a nyekergések, a kéregetések. Én magam nehezen viselem az ilyen helyzeteket, mert rendszerint szétosztom önmagam. Ezért inkább menekülőre szoktam fogni. :) A pontőr sráccal együtt kocogtunk tovább, ő a parkoló felé igyekezett kétségbeesetten a rekesz vízért, mert nem bírta a sok szontyoli kiskutya tekintetet. Nem volt víz, és így nekivágni 8 kilométernek, sokat kivesz az emberből. Csak a jobbak nem fakadnak sírva ilyenkor, mint Dani, aki pontnyitásra ért oda sok helyre, mikor még nem volt feltöltve a vízkészlet. :) 

A Sárkány – törés után, nekiálltam felkutatni a Cigány kutat, de az ösvényt teljesen benőtte az embermagasságú csalán, és Béla Bá utólag nagyon örült neki, hogy nem sikerült a vállalkozásom, mivel állítólag kellőképp szennyezett volt a víz. Eszembe jutott a szükségben többek között Bear Grylls trükkje, ahogy cipőfűzőjének egyik végét a vizes sziklára erősíti, a másik felét üvegbe rakja, így fél óra után elkezd csepegni a víz, fél nap alatt tele is az üveg. :o)) Nem volt idő erre.

A Major keresztnél majdnem elrontottam az irányt, de meghallottam a többiek hangját, még pont időben. Összeragadt szájpadlással futottam be a Kalakocs völgybe, ahol ismét Béla Bá vihorászott a liter vizeket szlopáló szerencsétleneken. Tisztességgel szedtem a sót, ásványi anyagokat, óránként pótoltam amit kiizzadtam, így nem vedeltem annyit, de azért nem tudtam megállni, hogy ne szóljak be Béla Bának egy csípőset már a többiek miatt is: 

,,Egyébként Szondi nem szomjan halt meg, csak szólok.”

 Béla Bá vette a humort, és vette az adást is, de azért láttam rajta, hogy marhára tetszett neki a túrának ez a túlélő része. Szerintem élvezte, ahogy látott minket fetrengeni a padok körül. Én magam jó előre megkérdeztem, hol lesz víz, és úgy is készültem, azonban ez a 22 kilométer a legnagyobb melegben engem sem kímélt. Könnyű zsákkal készültem, nem voltak nálam másfél literes üvegek. Később Bandiék hideg dinnyéje mindent feledtetett, és minden meg volt bocsátva. :o) 

A Lopona odavert, mint mindig. Víz nélkül ezt már nehéz lett volna elviselni. Erőltetett menet következett Magosfáig, ahol olyan kilátásban van része az ember lányának, ha olyan szerencséje van,  hogy világosban érkezik, hogy szinte valamiféle égi zene kíséri a pillantást, ahogy 915-ön szétnézünk. 

Marasztaló volt nagyon, de lefelé szaporázni kell, és enni – enni, a lefelékben kell enni. Húzott a gulyás a völgybe. Út közben megismerkedtem egy hármassal, akik sokat segítettek hajnalban, és akikkel behúztam a végét, Zoliékkal. Még világosban, és jó társaságban sikerült elfogyasztani a gulyást. Összeraktam egy srácot, aki a 70-esen volt, és a végét járta, megvolt a napi jó cselekedet. :) 

De a szívem már fent volt Salgó-várban, mert Robi már órák óta ott ült a sátrában, mint pontőr, és rólam semmit nem tudott. Csak kérdezősködött, és a szerencsére a kétoldali copfom mindenkinek megvolt, és a ,,copfos lány” néven terjedtek rólam szóbeszédek, így a hírem jóval előttem felért Salgó-várba térerő híján, még előttem. Piszok gyorsan felértem. Ha az embert húzza a szíve, a léptei könnyűvé válnak.

Robi teljesen lepetézett, hogy az előttem érkező haldoklók után milyen jó állapotban vagyok. Felszívtam a szeretetet, mint a szivacs, begyűjtöttem az ölelést, integettem Erzsiéknek, akik előbb indultak meg lefelé. :)  Robi ellátott minden földi jóval, átöltöztem, kattogott a fényképező, aztán én is nekivágtam az útnak, egyedül a vaksötétnek a sziklák közt. Később derült ki az egyik ponton, hogy Robi úgy örült nekem, hogy elfelejtette lepecsételni a lapomat. Jót vihogtunk rajta. :o) 

A szél rendesen süvített, kocogtam ahol tudtam, így értem be Erzsiéket, és onnan velük tartottam sokáig.. Erzsi nagyon nem akart egyedül maradni a vak sötétben, így kerestünk egy közös tempót, és együtt maradtunk.

Nagybörzsöny után következett számomra a túra legcombosabb része, a soha véget nem érő sárga háromszög. Ez az emelkedő szellemileg nagyon igénybe vett. Botjainkat összevertük, úgy riasztottuk az állatokat. A bokrok zörögtek, ha oldalra világítottam, mindenhol világító szempárok lestek, így inkább nem néztem se jobbra se ballra, csak a háromszöget követtük, és Erzsivel szóval tartottuk egymást, hogy ne álmosodjunk, de azért a kóma csak elért engem is a pokol – völgyben. Eszembe jutott, nem tudom honnan ugrott be a Kft fogyókúrás meditáció című száma, és elkezdett kattogni a fejemben: ,,Ne bomolj anyamoly, anyamoly, ne bomolj" ...jajjj Ne!! :o) Nem tudtam kiverni a fejemből. Majd megőrültem tőle. 

Aztán lecsukódott a szemem, és majdnem belealudtam az árokba. Menet közben bólintottam be, egyszerűen elfáradtam. A szervezetem pihenni akart, és hiába pörgettem magam taurinos cuccokkal, egyszerűen lemerült az elem. 80-ig voltam jó, aztán belassultam menthetetlenül. 

Nem gondolom, hogy elhibáztam volna a tempót, egyszerűen elszoktam ettől. 

A Nagy – Hideg hegy felé az Inóci vágás köves, lélekromboló emelkedőjén éreztem, hogy most kell menni, vagy vége van. 

Fél fülembe betettem a fülhallgatómat, feltekertem a hangerőt, és végül egy dörgedelmes AC/DC szám visszahozott az életbe. :) Megkapaszkodtam a botomba, és feldöngettem a hegytetőre. A kövek ott már teljesen kinyírták a talpamat, de nem érdekelt. Be akartam érni. Vízhólyagom nem volt, de a Salgó-várban átvettem a terepfutómat, és bár a puhaság jólesett, az éles kövek úgy szurkáltak, főleg lefelé, hogy akkor már nehezen ment a humor. A Hideg-hegyen beértem Erzsiéket, és jeleztem, hogy felébredtem, szaladhatunk. 

Zoli megadta a lendületet a kocogáshoz, aztán Erzsivel behúztuk a végét kellemes csajos hangulatban. Hálás voltam a társaságáért. Este én húztam ki a bajból a sötétben, hajnalban pedig ő kocogta le velem az utolsó szívatós lejtőt a célig. Hálás köszönet érte. Ott már fájt minden mozdulat.

Pötyi, mintha kísértetet látott volna a célban. ,,Beértél? ’’ :D 

Ennek a túrának a több mint 5000 szintje mellett a legnagyobb nehézsége a talaj milyensége. Rettentő köves, sziklás a túra 70%-a. Kaptatók tarkítják, a völgyek pedig, ha saras az idő, kimossák az ember lelkét is. 

A sarat most megúsztam, de azért kijutott nekünk is a jóból. A célban a megszokott fetrengős fekete humor hangulat fogadott, ismerős arcok örültek nekem, és a megkönnyebbülés mellett, melegség öntötte el a szívemet. Sajnálom, nem tudtam mindenkivel találkozni a pontokon, nagyon sok erőt adott, hogy annyi barát, ismerős volt velem, hogy erős érzelmi töltést adtak a távra. :) 

Megköszöntem Pötyinek a túrát, az égieknek a mantrát, és a lehetőséget.

Nem volt könnyű menet, de sikerült. 

És nem lett belőlem bableves. :)) 

Fotók: Pántya Róbert

25. Budai 50 Teljesítménytúra

Hűvös esőillat fogad Szépjuhászné nyergében ezért igen sietősre veszem a rajtot. Olyan gyorsan történik minden. Öt perc sem telik el attól,hogy leparkoltam az autómmal és már úton is vagyok a Nagy-Hárs-hegyi kilátó felé. Meglepődöm ahogy kocogok felfelé az egyre erősödő emelkedőn mert sárnak szinte nyoma sincs,csak a vízlefolyások nyomai jelzik a tegnap délutáni felhőszakadást. Gyors pecsét a ponton és már húzok is lefelé a sárgán. Hüvösvölgy környékén kicsit sárosabbá válik az ösvény de biztonságosan járható az út. Negyedjére vagyok a túrán de egyébként is nagyon ismerem a környéket ezért a túra során szinte elő sem veszem a leírást. A Határ-nyereg után nekiugrom a meredek emelkedőnek. Egy nagy lélegzetvétel az egész. Ismerlek én téged nem tudsz rám ijjeszteni! Mondogatom magamban... :) Az Újlaki-hegy tetején készítem el az első képeimet. A János-hegy alig-alig látszik ki a felhők felett. Mint egy kisgyerek a kerétés mögött úgy ágaskodik,hogy bepillantson az alatta elnyúló völgy ködáztatta nyugalmába... Előre félek mekkora sár lesz a sárgán a Virágos-nyeregig. Először reménykedek de aztán csak arconcsap egy nagypofájú tócsa amely az út teljes terjedelmében büszkén pöffeszkedik. Szerencsére itt van nálam a túrabotom,és a pofáraesés határán egyensúlyozva valahogy túljutok a tócsa szélén. Gyors pecsét és futok tovább a sárgán. A Kötők-padja mindig megállásra kényszerít,így készítek pár fotót,de gyorsan tovább indulok mert már a számban érzem a hagymás zsíros-kenyér ízét a Jegenye-völgyben. A ponton hihetetlen ízlésesen terített asztal fogad!

Még az esztétikumra is adtak a rendezők,hiszen úgy sorakoznak a zsírosdeszkák,hagymával megrakottan pirospaprikával kiszinezve mintha ez lenne a legpompásabb fogás amivel az ember megtölthetné a gyomrát! :) Bevágok 3 zsíroskenyeret jó sok lilahagymával plusz készítek emlékbe pár képet a kissé vonakodó ámde nagyon kedves rendezőkről.

 Kicsit gyalogolok mert nem szeretném ha kaja visszajönne. A Solymári úton átkelve még benyomok pár csokit és megtámadom a Zsíros-hegyet. Soha nem szerettem ezt a részt így hamar túl akarok jutni rajta. Az a helyzet,hogy amikor felérsz az emelkedőn akkor még sokáig unalmasan kígyózik az ösvény a hajdanvolt Zsíroshegyi túristaház romjaiig. Itt egy kis nyújtást tervezek,de nincs kedvem megállni. Közel a Nagyszénás és imádom azt a környéket. A csúcs környékén ködfelhő fogad és szinte semmit nem mutat magából a táj. Így emlékeim között túrkálom... Bár már vagy 20x voltam itt fenn,nem lehet megunni :) 

A Kutya-hegy környéki erdő az egész Budai-hegység egyik legmélyebb,legselytelmesebb rengetege. Sűrű köd táncol az ezüsthasú fák között ahogy magam mögött hagyom ezt a mély 
vadont. 

Ahogy kiérek az erdőből olyan mintha felkapcsolták volna a villanyt! A Nap még mindig ott bújkál a felhők között,de nagy a kontraszt. Újabb pecsét. Itt mindenképpen le akarok nyújtani,de mégis tovább állok. Majd Telkiben. Újabb csodaerdőn vágok keresztül és elkészítem a túra legszebb fotóját... Az erdő mindig eső után a legszebb. Tavasszal üdén zölden. Telki. Takaros sváb falu. A központban, mint tavaly megint valami rendezvény utózöngéi hallatszanak. Kocsmánál kinn áll a pontőr, csak egy pillanatra állok meg. Minél hamarabb magam mögött akarom tudni a házakat. Ahogy megyek fel a sárga kereszten megintcsak rácsodálkozom milyen szép a magyar erdő... Jártam már jó pár helyen az Alpokban,megmásztam már pár hegyet,s a maga fekete komorságával tart fogva a Tátra szépsége de a bölcsőm itt ringat el a mély magyar erdők mélyén... 

Zöld háromszög... ismerős az út mint a tenyerem... A Tarnai pihenő örök kedvenc marad még azokból az időkből amikor először jártam itt a kilencvenes évek elején egy ős Meteor 50 túrán... A dolomit szikes talaján vadvirágok billegnek a gyenge szellőben és a szemközti hegyoldalon egy fenyőerdő hívja magára a figyelmet. Annak ellenére,hogy futok azért megörökítek egy-egy szép pillanatot... 

Hamar túljutok a piros háromszögön is és a piros sávra kanyarodok amely szintén jól ismerős utacska. A Vörös-pocsolyánál van a pont. Váltok néhány szót a személyzettel. Megosztom velük a Hokáról szerzett tapasztalatomat,de nem időzök soká hisz olyan közel a cél!... A Fekete-fej előtt kissé kiszáradok. Közel 6 órája vagyok úton és csak 1,5l fizet ittam. A bajból a két önzetlen pontőr ment ki. Szinte egy szusszra lehúzom a fél liter ásványvizet. A Fekete-fejre egy sziklás meredek ösvény vezet fel. Szeretem mert erről az oldalról igen rövid,pár perc az egész. Gondolatban már a célban járok. Még egy utolsó emelkedő a Hárshegyi körútig és ott vagyok,a túra Kisvasút állomáson felállított céljában. 13:09. Ami azt jelenti,hogy 6óra 24 perc alatt teljesítettem az 50km.-es távot. Egyéni legjobb,pedig világ életemben utáltam futni! :D Felkérnek,hogy írjak a túra emlékkönyvébe. Fáradozásomért egy ajándék kulcstartót kapok iránytűvel! Tényleg le a kalappal a rendezők előtt! Annyira érezni mennyire szívből csinálják ezt az egészet... Be kell vallanom,hogy az egész túráról nem a hegyek,erdők látványa maradt meg legkedvesebb emléknek,hanem ezeknek az önzetlen embereknek a munkája,lelkesedése,kedvessége... Méltó a hagyományokhoz,egy 25 éve rendezett túra múltjához... Zárásként egy könyv hívogat... Sokszor szemezgettem már vele: KÉK - Túranapló kezdő Kalandoroknak. A szerző ott áll a könyvek mögött. Olyan régóta álmodozom,hogy egyszer majd én is... elindulok a Kéken végig a Pannon-hegyek hullámain. Keresztül az országon. Én és az Út. Én és a... mi is? Mi hajt mindig új utakra, új kalandok felé?... A pénztálcámban kotortászok... kezembe szórom az összes apróm. A könyv akciós de még így is hiányzik pár száz forint. Mindenem otthagyom. Viki megenyhül. Örömmel veszem a kezembe a könyvet. Köszönöm Nektek! :)

Robi

Nagytraverz a város peremén

-Dehát az első akasztás vagy 6 méter magasan van?!... Kérdezem kicsit félően
-Ez van... -nyugtatom magamat.

A kalandvágy mindig erősebb a félelemnél...

Korán érkezünk a bánya bejáratához levezető szűk,meredek ösvényhez. A város még csendesnek tűnik innen a Kis-Sváb-hegy lejtőiről. Talán túl hosszúra nyúlt az éjszaka. Kimondottan azért is érkezünk ilyen korán,hogy lehetőleg ne legyen tömve a fal mászókkal. Tegnap amikor a párommal kinéztünk egy ismerkedős mászásra ide a KSH-ba,szinte fulladozott a fal a sok mászópartitól. Ezért olyan nagy most a kontraszt amikor megérkezünk a falak aljához. Nincs más társaság,csak a némán nyújtózó falak és egy kósza Dolmányos-Varjú amely a meg-megerősödő szélek szárnyán szánkázik felettünk.

Ünnepélyes a hangulatban vagyok. Gyermeki lelkesedéssel kapom magamra a felszerelést mint aki először készül mászni. Szeki most van itt először,ezért Ő kezd :) Tegnap akkora mellénnyel kezdtem a "KSH Triumvirátusban",annyira dekoncentráltan mozogtam,hogy komoly erőfeszítéseket kellett tennem ahhoz,hogy kimásszam az utat. Tanulság: 100% koncentráció! Mindig! Indulhatsz! Adom ki a jelszót egy bemelegítő ötöshöz és Szeki már akasztja is az első nittet az Erős Zsoltról elnevezett útban. Kicsit nehéz megkülönböztetni ezt a mellette haladó "Út a Kancsendzöngára" úttól így most sem tudom pontosan,hogy melyik utat is másztuk... Igazi élménymászás. Kicsit balra harántol az út a standba,végig kompakt kövön. Most jóval összeszedettebb vagyok. Érzem az áramlást. A mozgás természetes és folyamatos. Mint egy jól betanult mozdulatsor. Élvezem ahogy időnként nekitámad a szél a falaknak,ahogy mozgásba hozza a körülöttünk hajlongó fákat. A "Kiss Peti direkt" következik VI+/VII- ért. Az út kunsztja tulajdonképpen a beszállást képező 3 méteres platni. 2-3 egészen jó fogással indít a kissé áthajló pocakban,de utána fogás szegénnyé válik az út és egyensúlyozva,lépkedve lehet csak túljutni a kunszton. Szekit ismét előre engedem. Tegnap már másztam ezt az utat és magamban az "Erőss Zsolt direktre" hangolódom. Próba. Újabb próba aztán egy kis zuhanás a földig. Nincs semmi baj,de most nem sikerült Szekinek elkapni a dolog lényegét. Átcuccolunk az "E.Zs. direkthez". Most én kezdek. A "flow" ismét megvan,de az út közepén megállok egy pillanatra,hogy Szeki egy fotót készítsen. Ez teljesen kizökkent a koncentrációból. Egészen a kiszállásig könnyű az út. Olyan IV+/V-ös részeken halad. A vége egy áthajló tömb,viszont a fogások jók és a nittek is biztonságos helyen vannak befúrva (VII-). Kissé jobbra belefogok egy masszívnak tűnő fogásba,felhúzom magam és feljebb lépek. Balra észreveszek egy jónak tűnő fogást,de a bal kezem foglalt,mert ostoba módon az imént bal kézzel fogtam meg a jobbra eső húzó fogást,így most egymást keresztezi a két karom és már moccani sem tudok az áthajlásban. Csapdahelyzet. Már készülök az esésre,de valahogy erőből átegyensúlyozok egy lépésre és ott vagyok a standban.

Nem vagyok büszke erre a befejezésre. Megint nem koncentráltam eléggé. De az út így is megvan. Szeki következik. Kicsit Ő is elmolyol a végével de neki is megvan végül. Leeresztem és egy kis pihenő után ismét nekivágok az útnak. Kicsit megint elbénázom a végét,de most már megvan a kulcsfogás a végén. Közben elmúlik 9 és még senki! Itt a város szívében a fal és sehol senki?!... :) A "KSH Nagytraverzet" nézegetjük. Ilyet úttal még soha nem találkoztam itthon. Tulajdonképpen a bánya jobb tövétől indulva keresztül traverzeli az egész falat a "K.P. direkt" út standjáig. Impresszív. Viszont az első nitt jó 5-6 méter magasan van!!! Kezdek aggódni. A nagy aggódásomban hirtelen az veszem észre,hogy már fel is léptem és egy oldalazó repedés jól kivehető párkányát markolom. Izgalmas egyensúlyozó rész következik. Már nincs messze az első akasztás. Meglepő milyen nyugodt vagyok. Egy esés komoly is lehetne már ebből a magasságból... Még egy reibungos lépés és a nitt mellett vagyok. Akasztok,húzom fel a kötelet. Kattan a karabiner nyelve ahogy beleakasztom a kötelet. Béke. :) Elmúlt a veszélyhelyzet. Megint szórakozottá válok. Csak lötyögök. Meg is torpanok egy résznél. A lábam megcsúszik egy lépésen, a kezemből kitörik egy fogás...elvesztem az egyensúlyomat és kibillenek a falból. Nem esem nagyot. Épp a nittnél történik mindez. Kellő figyelmeztetés... Indulok tovább.

Átharántolok a nagy barlangszerű repedés felett. Az út könnyebbé válik. A nittek itt egy picit cikk-cakkba vannak. Kihosszabbítás itt nem árt! Még 2-3méter és ott vagyok a standban. Úgy egyeztünk meg,hogy Szeki utánam mászik,mintha nagy falon lennénk. Jó,akkor standolok. Tapogatom a beülőm jobbra balra,de nincs nálam semmi,csak 2 HMS,a pruszik zsinórom,meg a reversóm... "Micsoda amatőr vagyok" Gondolom magamban. Mindig odafigyelek a technikai részletekre és most nem hoztam fel semmit... Tiszta gáz. Soha nem történt még velem ilyesmi!... Improvizálok. Az egyik HMS-t,amin a Reverso van leveszem a beülő füléről,de amikor leakasztom lezuhan a biztosítóeszköz. Szégyen. :) Milyen jó,hogy nincs itt senki! :D Egy szorítő nyolcassal kibiztosítom magam és Szekinek leeresztek egy kötélhurkot. Ráaggat pár dolgot én pedig felhúzom majd elkészítem a standot. Útközben ahogy mászik csinálok Szekiről pár igen jó akcióképet. Ha mást nem is de a fényképezőgépet azért felcipeltem a hátamon! :) Közben alattunk megjelennek az első mászók. Egymás után leeresztkedünk. Még egy parti érkezik. Két raszta Punk. :) Ideje lesz cuccolni.

Robi