Első lépések a KÉK-en... Hollóházától Putnokig.

Az ember gondolhatja magát hétpróbás túrázónak, a kék azért merőben más, mint amihez az ember fizikuma és szelleme korábban edződött. Azt gondoljuk, felkészültek vagyunk, sok rutinos kékessel beszélgettünk, elláttak minket jó tanácsokkal, figyelmeztetésekkel, beszereztünk minden kelléket, és abban bízunk, hogy az út során sok meglepetés nem érhet minket.

Aztán a jelen mindenre rácáfol. :) Zavarba hoz az a sok ellentmondás, amit korábbi személyes tapasztalatokból származó tanácsok és a jelen között tapasztalunk. 

Mintha minden megváltozott volna azóta, mióta a többiek itt jártak. Vagy csak mi vagyunk mások?
Mivel sokan azzal riogattak minket, hogy a keleti országrészben, különösen a Zemplén és Cserehát útvonalon nehéz élelmiszert és vizet szerezni, mi a tutira mentünk. 

A 10-13 napra szánt minimális csomagunk, sátrunk és élelmünk fejenként 15 kilót nyomott, ez okozta az első megdöbbenést, hogy ekkora zsákkal milyen lassan is tudunk haladni. 

Mindketten edzésben voltunk, így rácsodálkoztunk a fájdalmakra, amiket a harmadik, negyedik napon okozott a talpunkban 25-30 kilométer. Ezen azért hamar túlléptünk, mert voltak egyéb problémáink is. Enni is elég gyakran kellett. Nem a távhoz kellett igazítani a kalória bevitelt, hiszen 15 kilót cipeltünk.

Az ellentmondásos tapasztalatok néha településen belül is jelentkeztek. Tíz napos utunk során hat kék túrást számoltam meg, akik szembe jöttek velünk. Köztünk volt egy pár, akikkel rögtön egy falu első házainál futottunk össze. A lányka kitikkadtan görnyedt egy kerítés tövében, majd jött szembe a párja is később, aki másodszorra sétált végig a falun, mire megtalláta a pecsételő helyet, de közölte velünk, hogy víz nincs. Besétáltunk a faluba, mi elsőre megtaláltuk a pecsétet rejtő házikót, a helyiektől kértünk vizet, és kaptunk. :)


Az az érzésem, hogy a kék túra kicsit mindenkinek a személyes utazása. :) 

A településeken sokan megbámultak és szívesen kérdeztek minket, legtöbbször arról, hogy honnan jövünk, és hová megyünk. 

De akadtak bátrabbak is, akik azt kérdezték, hogy miért csináljuk. Egy hölgy azt kérdezte konkrétan, hogy a célja a kék túrának az, hogy az összes pecsétet begyűjtsük? 
Hosszasan elgondolkodtam a válaszon, mert kicsit zavarba hozott a kérdés, hiszen ezt még magamnak sem tettem fel. Aztán csak annyit mondtam, hogy 
,,Nem, az  a cél, hogy megismerjük az országot" :)  
Ez tűnt a kézenfekvő válasznak, de a szívem mélyén már tudtam, hogy ez csak féligazság. 

A helyiek kérdései, még ha túrás füleknek amatőrnek is tűntek, azért segítettek megfogalmazni magunknak, hogy miről is szól ez az utazás.

Rakacaszenden a Pap, azt mondta, szerinte minden túrás, aki elindul a kéken, ,,Istenkereső".

Kicsit mosolyogtunk ezen, mondtuk is a Tiszteletesnek, Andrásnak, hogy nem olyan biztos ez, de azért ő nyomatékosította, hogy de bizony azok. :o) 

Rakacaszendi vendégeskedésünk a falu Görög Katolikus Papjánál (30 évesnek tűnt) a csodával volt határos, de mivel hogy ,,Istenkeresők" vagyunk ugye, hát egyenes utunk vezetett a házába, ahol a családjával együtt elköltött vacsora után hosszasan beszélgettünk utazásokról, hitről és értékekről, és persze az Istenkeresésről. Sorsszerű volt ez a vendégeskedés, kicsit zavarba ejtően közvetlen. 

Mintha a Biblia egy története elevenedett volna meg, ahogy lemostuk a pap házában magunkról a port, imádkoztunk evés előtt, és hálásak voltunk azért, mit kaptunk, a Pap pedig láthatóan hálás volt a lehetőségért, és elmondta, hogy sok kék túrásnak adtak már szállást, és sok kedves élményük származik az utazókkal folytatott beszélgetésekből. :)

A kertben sátrazunk, megdögönyöztük a család kutyáit, macskáit, majd a tisztelendővel kocsiba pattantunk, és megnézünk a falu Görög Katolikus templomát. 

Azt hiszem rakacaszendi tartózkodásunk és távozásunk döbbentett rá arra, hogy a kék túrán nagyon is fontos a szellemi jelenlét, hogy észrevegye a kínálkozó lehetőségeket, hogy meglássa az ,,utat" és ne álljon ellen az ,,út" tanításainak .

Bármire rákészültünk, vagy ha elvárásaink voltak bizonyos helyzetekkel kapcsolatban, mindig fájdalmas pofára esés volt a vége. A kék túra talán legfontosabb tanítása számomra, hogy

 ,,látni kell az utat." 

Volt, hogy fel akartak venni minket egy hosszú országúton kocsival, amit mi kedvesen elutasítottunk, pedig ha kicsit szóba elegyedtünk volna a kedves, bajszos emberrel, rögtön kiderült volna, hogy rossz irányba megyünk. :) 

Két szállásuk volt a 10 nap alatt, a többi sátrazás, de mindkettőnek megvolt a maga nehézsége. Mivel nem nagyon tudtuk még kezdetben, milyen tempóban haladunk majd, nem foglalhattunk előre szállást, mindig spontán kellett boldogulni. Ebben a spontán figyelemben viszont sok csoda történt velünk, egy hirtelen felbukkanó kenyeres kocsi formájában, vagy egy kis félmeztelen cigány kisfiú alakjában, aki futva mutatta nekünk az utat. :) 

Aztán persze voltak fájdalmas tanítások is, egy fáradt este után, amikor nem csomagoltuk el rendesen a cuccainkat, és az éjszakai esőzésben beázott a sátor előtere, és Robinak elázott az összes ruhája. 
Miközben ruháit teregette, Robi eldörrentette a túra egyik aranyköpését. ,,Azt hittem fekete öves túrázó vagyok, erre kiderül, hogy csak sárga" :)

A Zemplén, mindamellett, hogy csodálatosan szép, kicsit csendesnek és magányosnak tűnt számunkra. Egy tavaszi hónapban láttuk utoljára, de nyáron is hasonló melankóliát árasztott, kellett két nap, hogy befogadjuk, és megszokjuk a hangulatát. 

A Csereháttal két baj volt. Először is nem volt út, másodsorban hiányoztak a jelzések. :) 

A többi aránylag rendben volt. :)

A kék útvonalát több helyen egyszerűen beszántották, de volt úgy, hogy egy masszív napraforgó táblával találtuk magunkat szemben. A jelzések szakaszonként teljesen hiányoztak. Néha meglepett minket a kék. 

Ha Robi nem hoz tájolót, akkor bizonyára még most is ott bolyongunk valami gabonatáblán. Úgyhogy senki ne induljon el tájoló nélkül a keleti kéken. 

A böglyöket hagyjuk is, azokkal nincs mit tenni. 
A ,,Rockin'' bemutatott lézerkardozást a bottal tökélyre vittem, két bottal egyszerre, és menet közben kardoztam, mint egy kis mini jedi. És még így is megcsíptek, Robi több helyen feldagadt a marásoktól, úgyhogy tűrni kellett őket, nem volt mese. 

Robi kicsit tartott a Cserehátban a lakosságtól. Sokan riogattak minket a dombság apró falvait betöltő Romáktól,de végül is találtunk egy jó technikát, amivel saját szorongásunkat és a helyiek nyelvét is megoldottuk. :)  

Bárkivel is találkoztunk egy jó hangos ,,Jó napot kívánunk!" köszönés mindenkit halálosan ledöbbentett. A környéket lakó Cigányok szívesen igazítottak ezután útba minket, kérdezősködtek az utunkról, megnéztek, de nem bántottak minket, se szóval, se máshogy. 

Hozzá kellett szokni a közvetlenséghez, de végül Robi is leeresztett a túra végére. 

Alig vártuk, hogy elérjük Aggteleket. Nem néztünk utána a barlangtúráknak, de mivel hozzászoktunk a spontán megoldásokhoz, és természetesnek vettük, hogy amit elhatározunk, az úgy is lesz, kitaláltuk magunknak, hogy mi bizony Jósvafőről Aggtelekre a barlangon át fogunk menni. :) 

Elképzelésnek jó volt. Majdnem kiröhögtek minket a pénztárba kedvesen, mikor előálltunk a nagy ötlettel. 
Persze hogy be kell jelentkezni, persze, hogy két héttel előbb, szóval a 4 kilométeres föld alatti túránk elmaradt. Kissé kipurcanva, de betúráztunk Aggtelekre. Éppen a szikla mászó verseny végére estünk be, majd megszálltunk a Nomád turistaszállóban. Végre ágyban alhattunk, másnap pedig barlangtúrára mentünk. 

Tudtuk, hogy gyönyörű, de az élmény felülmúlta a várakozásokat. El is határoztuk, hogy mindenképp visszatérünk és bejárjuk a barlang többi szakaszát is. :) Talán egyszer a Baradla futásra is eljutunk.  

Végül Putnokig értünk el, mert a talpunk már felmondta a szolgálatot. Ez a tíz nap elég volt ahhoz, hogy érezzük, és megfogalmazódjon bennünk, hogy miről is szól a kék. A várakba is teljesen más volt úgy felkapaszkodni, hogy a falaikat már kilométerekre láttuk, és nem egy kocsiból kiszállva sétáltunk fel a kapuhoz. A többiről beszéljenek a képek, mert úgyis leírhatatlan. 

Egy biztos. :) A kéken beszélgetni kell, kérdezni kell, kérni kell, és el kell tudni fogadni a segítséget. Az emberek és a természet segítségeit. :) Úgy az ember nem maradhat le semmiről. 

Gibárton nem jutottunk be a vizierőműbe, és még az eső is szakadni kezdett. Azonban bemenekültünk egy kocsmába, ahol Laci bácsi hosszas előadást tartott nekünk az erőmű történetéről, turbinákról és egyéb izgalmas témákról. :D Semmiről nem lehetett lemaradni. :)

Mindent el kell tudni fogadni, ami körülvesz, és magadat is esendőségedben. És ahogy a Tisztelendő is mondta, a KÉK túra mindenképp jó párkapcsolati tréning. :) 

Én örülök, hogy ráléptünk a kékre. Ősszel folytatjuk.... :) 

Fotók: Pántya Róbert