2014. július 6., vasárnap

A legszebb, A legjobb, A legkeményebb




Mátra 115 Közösségi teljesítménytúra.



Éjjel egy óra. Nem bírok tovább aludni. Csak forgolódom, de a szívem ütemes kalapálása újra és újra felébreszt. Gondolatban már az utat járom s közben kinn elered a hajnali eső.
Az ébredés feszült és éles. Gépiesen haladok végig a rutinfeladatokon: láb leragaszt, izo bekever, még egyszer végig veszem a felszerelést, de nem… nem felejtettem el semmit. Itt már nincsenek kérdések.
Szokatlanul hűvös reggel fogad Kisnánán, a hajdanvolt vár mellet felállított rajthelyen. Minden csupa nyüzsgés, minden csupa élet. Sok az ismerős tavalyról. Sok bizakodó, jó hangulatú ember. Itt nincsenek elszánt, megfeszült arcok… Mindenki nyugodt. Aki itt van tudja miért jött és mit vállal. 124km. Azért kicsit kényelmetlen a tudat. Mint egy láthatatlan kéz amely összeroppantani készül, úgy nehezedik rám a nyomás alig pár pillanattal a rajt előtt. Gyülekezünk az utcán. Pogány hangulatú törzsi ritmusokat üt a mellettem zenélő 3 tagú csapat. De a zsivaj egyre nagyobb ahogy egyszerre számoljuk vissza az indulásig hátralévő 10 másodpercet.

Tempósan kezdek. Megpróbálok az éllel haladni, hogy a szűk ösvényeken ne ragadjak be a túrázók mögé. Gyorsan kiérünk a faluból és most először pillantom meg a Mátrát. A súlyos szürke felhők kilúgozták a reggel színeit. Kissé fakó a táj, de a legfontosabb, hogy nem esik és a sár is jóval kisebb a vártnál. Hamarosan bejön balról az Országos Kék és innen Magyarország talán legszebb turista útján haladunk egészen a Kékesig. Jagus, Oroszlánvár, Markazi-kapu… Egy csendes későnyári délutánra gondolok. Eltölteni egy éjszakát a Sas-kő tetején… Csak én és az erdő… csak semmi „teljesítmény”. Nem rohanni. Megállni.


Hamar visszaránt a valóságba a gerincen átbukó dermesztő szél. Nagyon hideg van. Becsapó közelségbe láttatja magát a kékesi adótorony, de végül nem telik el három óra és kapom is a pecsétet a síházba befészkelődő pontőr személyzettől. Nem eszem sokat pedig csábít a süteményektől, zsíros-szalámis és kitudja még hányféle kenyértől roskadozó asztal. Ismét összefutok pár ismerőssel olyanokkal akiket csak itt látok… Néhány olyan ember aki a túrázást csak külföldön tudja elképzelni,mert „Magyarországon nincsenek igazi hegyek” biztos megmosolyogja amikor azt írom,hogy mennyire komoly lemenni a sárga négyzeten Sombokortól!... Nagyon vigyáznom kell nehogy megsérüljön a térdem. Irgalmatlan nehéz ereszkedés kezdődik ugyanis. Túrabotjaimra támaszkodva kardozom a fák között. Végül azonban megúszom esés nélkül. Parádsasvár egykor üvegműveseiről híres faluját gyorsan keresztülvágom. A ponton sem időzök sokat. Kár is enni hiszen egy bitang kemény emelkedő jön felfelé Galyatetőre! Tavaly még nem ismertem ezt az utat és eléggé meglepett, mert mindig azt gondoltam, hogy itthon az emelkedők vagy hosszúak de lankásak,vagy meredekek ugyan, de rövidek. Azóta persze tudom… kivétel a Mátra! Itt minden emelkedő hosszú és meggyötör…. J  Galyatető előtt egy futó üdvözöl aki már túl van a „bónuszkörön” is. Mosollyal a szája szegletén köszön oda nekem… Kis huncutságot látok a szemében…persze mert Ő már túlvan a Galyaváron!... Galyavár. Ez nem olyan hosszú menet, de időnként már-már sziklamászásba megy át az ember... Persze, hiszen ezen heves vulkánkitörésekkel született hegység lejtőit nem koptatták szelíd lankákká az évmilliók…. Kapok egy bonusz pecsétet egy feltételes ponton és nemsoká ismét Galyatetőn vagyok. Most állok meg először. Fáradtan rogyok le az ízlésesen megterített asztalhoz. Nem kérdés: holtponton vagyok. Meglepődöm, hiszen az út egyharmadát tettem csak meg. Talán a gyors kezdés bosszulta meg magát? Gyorsan túlteszem magam az egy tál húslevesen és indulok tovább. Nincs időm merengeni a miérteken. A Mátraszentimréig tartó szakasz a túra talán legpihentetőbb része következik ugyanis. A délelőtti szelek szétkergették a masszív felhőfüggönyt és a  nap egyre gyakrabban szakítja át az égi mennyezetet. A  fény élettel tölti meg az erdőt.


Jó hangulatban érkezek Lajosházára. Elképesztő, nyílt tűzön sült melegszendviccsel (!) fogadnak! Sok szempontból rendhagyó ez a túra. A „közösségi túra” itt valóban érték-közösséget jelent. Olyan értékekről van szó amely talán furcsa egy egymástól elidegenedő társadalomban. A túra sikere nem másból fakad mint abból az önzetlenségből amit  minden induló megtapasztalhat itt. Ezt kizárólag szeretetből tudja megtenni az ember, mert csak akkor őszinte. Azért mosolyog vissza minden keservesen legyűrt kilométer emléke mert több van benne mint egyéni teljesítmény. Ez egy közös élmény, egy összetartozás élménye… Lassú kocogással érkezek a Szorospataknál felállított sátorhoz. A jó hangulatú társaság marasztalna, de egyre közelebb lopózik az este. Mindenképpen világosban akarok túljutni az ágasvári részen. Fejem fölött szorosan összezár az erdő kupolája ahogy a piros sáv jelzés meredeken mutatja az utat a hegyoldalban. A délután fényei egyre halványodnak és a madarak is pihenni térnek. Mély csönd üli meg az erdőt. Teljesen szétszakadt a mezőny. Alig-alig bukkan fel ember útközben. Igazán bensőséges hangulatúvá változtatva ezáltal a túrát.


Néha elbizonytalanodom,de aztán ahogy kiérek egy kisebb tisztásra hirtelen megpillantom az ágasvári túristaházat. Pecsét és egy gyors kitérő a csúcsra. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy „Ágasvár csúcsa Magyarország legmagashegyibb kiemelkedése”. Valóban meredek, minden oldalról sziklás pillérek támasztják meg a csúcsot és tényleg csak pár négyzetméternyi a hely odafenn. Az eddigi utam jutalmaként épp elkapom a naplementét… Visszatérve a házba egy pompásan elkészített kolbászos omlett fogad… Nem bírok ellenállni és bevágok egy jó nagy adagot. Eszméletlen jól esik, de akkor még nem tudom, hogy épp a legnagyobb hibát követem el. Jóllakottan lépek ki az ajtón és ahogy átvágok a ház előtt elterülő réten valami olyan kilátás fogad ami örökké itt marad bennem: messze a szemközti hegyoldalt sűrű bükkerdő borítja s az ezüstös hasú fa óriásokat narancsos barnára színezi  az Nap utolsó lobbanása. Fejlámpám után kutatok Falloskút után. Itt már olyan erősen alkonyodik, hogy a zárt erdőben szinte semmit sem látok. Apró fények bujkálnak a fák között és egy kutya távoli ugatása jelzi,hogy közel járok Mátrakereszteshez. A falut a sárga jelzésen hagyom el egy erősen emelkedő dózerúton. Az egyre felerősödő szél koszos esőfelhőket zavar össze fölöttem de közben arra gondolok milyen szerencsénk volt eddig az idővel. Hatalmas tócsák foglalják az utat mindenütt. Nagyon megnehezítve a haladást korcsolyázom a híg sárban. Bosszant, hogy még mindig nem értem el a Hidegkúti Turistaházat pedig már itt kellene lennie! Közben apró szemekben elered az eső. Este 10 mire belépek az ajtón. Világítás nincs. Gyertyák égnek odabenn. Nagy a forgatag és a meleg. Sok jó ember együttérzésének és önzetlenségének melege… Itt találkozom a  párommal aki pontőri és mindenes segítő feladatot lát el. Egy nagyobb pihenőt terveztem beiktatni itt átöltözéssel de nincs kedvem semmihez. Fáradt vagyok. Pedig az az igazság, hogy a Mátra 115 igazából innen kezdődik! Az igazi éjszakai szakasz… Valaki az asztal túloldaláról megerősíti, hogy kint szakad az eső. A hír furcsamód azonnali indulásra ösztönöz! Magamra kapom az esőkabátot és iszok még egy utolsó kortyot a teámból. Enni nem tudok egy falatot sem. Az Ágasvárnál megevett kolbászos omlettel nem tud mit kezdeni a gyomrom. Teljesen elnehezített, alig tudok tőle haladni. Kinn közben nagyon lehűlt a levegő. Borzasztó nehéz magam mögött hagyni a pontot. Először fogalmazódik meg bennem, hogy miért is szívatom magam itt egyáltalán?... Egy keskeny füves ösvényen vágok át. A buja gazosban kövér esőcseppek csillognak a fejlámpám fényében. Csurom víz mindenem mire keresztül jutok rajta. Az eső kissé alábbhagy ahogy lefelé ereszkedem a Zám-patak völgyében. Hirtelen egy szempár villan fel a szemközti hegyoldalban majd eltűnik a sűrűben. Páran utolérnek,köztük egy gyerekkori cimborám, aki nem mellesleg 10x-es Mátra 115 teljesítő. Éppen a régi időkről sztorizgatunk a Sóbánya-patak köves medrében miközben egyszer csak újra megpillantom az előbb látott szempárt. Kicsit közelebb megyünk és akkor vesszük észre,hogy ez egy kicsiny kölyök Róka! J  Ott settenkedik alig pár méterre előttünk egy ideig, majd odébbáll, ki tudja mi után kutatva. Meredeken kapaszkodunk a zöld háromszöget követve. A gyomrom még mindig kavarog. Egyszerűen képtelen legyűrni az tojásos omlettet. Nagyon elnehezülve vonszolom magam, de lassan becsatlakozik a piros a Muzsla-nyeregbe és hamarosan a csúcson lobogó tűz mellett teszem le magam. Talán ezért a tűzért vagyok a leghálásabb az itteni pontőröknek! Nagyon hideg van idefenn! A nyár első napján azért mást várna az ember… Kicsit sikerül megszárítkoznom és egy banánt is leerőltetek. Elmúlik éjfél. Órámra pillantva számolgatom mennyi idő van még pirkadatig. Az éjszaka nem csak lelassít, hanem az időérzékemet is teljesen elveszítem. Úgy érzem legalább 1 órája vagyok úton lefelé a Muzsláról, de valójában csak 15 perce indultam el!... Nagyon nehezen érkezik a Diós-patak és úgy tűnik, hogy a lefelé menetek sokkal nehezebbek a mászásnál… Éjjel két óra múlt. Már alig van pár óra hajnalig, de az igazság az,hogy jóval 4 után jön a hajnal. Borult reggelre ébredünk. Magasra kell kúsznia a Napnak, hogy némi fény áthatolhasson a felhőtakarón. Közben már a Havas is mögöttem büszkélkedik a sápatag reggeli fényben. Fajzatpuszta előtt döbbenetes sártenger mindenütt. Helyenként alig tudom kitépni a lábam a sár vendégmarasztaló szorításából. Egy kicsit újra erőre kapok. Ágasvár óta először tudok enni valamit jóízűen. Káván újabb pecsét és magamban már az utolsó nagyobb emelkedőre,a Tót-hegyesre hangolódom. Közben egy szlovák párossal találkozom. Nagyon megkönnyebbül az egyik srác amikor megerősítem,hogy igen az a Világos-hegy ott nem messze az utolsó emelkedő!... Tóth-hegyesen bevágok vagy 7 palacsintát és tudom,hogy már megvan… Már csak 10 kilométer a célig. Az utolsó ponton Löw Andris, többszörös Spartatlon hős kedveskedik teával de semmi mást nem tudok magamhoz venni. Nyaktörő ereszkedés kezdődik a hegyoldalban melyet Szamárbogáncsok lilás virága borít be ünnepélyesen. Gyöngyöstarján határában fecskék csivitelnek amikor a célba vezető aszfaltútra érek. A falu még csendes. A helybéliek csak az udvarban tüsténkednek. Taps fogad amikor megérkezek a helyi iskola udvarában felállított célhoz. Kissé szégyellősen fogadom. Semmi katarzis, semmi eufória és hatalmas boldogságot sem érzek. Az Út elfogyott a lábam alól. Jó volt itt lenni köztetek. Ennyit érzek.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése