Szondi 100

A Szondi 100 egy keménységéről elhíresült túra, ami sokak
szerint az egyik legcombosabb, mások szerint a Mátra 115-el vetekedő túra a százasok közt. Én mégsem ezért indultam rajta, hiszen mostanában egyáltalán nem feszegettem a határaimat, szelídebb dimenziókban mozogtam, és nem vágytam a szenvedésre, de ezt a megmérettetést most minden porcikám kívánta. Ki érti ezt? :) 

 Mögöttem nem volt Turul, nem voltam a Kazinczy 200-astól fáradt, mint sokan, mondhatni  kipihent voltam. Hegyi futásokkal készültem a túrára, ami megfelelő kondíciót adott, azonban a terhelést rég nem kellett ilyen távon elviselnem, így tudtam, hogy nem hibázhatok sokat. Ami hiányzik belőlem, azt máshonnan kell visszaszednem. Fejben igyekeztem teljes értékűen felkészülni, láttam magam előtt a túra vonalvezetését, és szellemileg is felfegyverkeztem. Két nappal előtte össze voltam pakolva, napokig memorizáltam a térképet. Mondhatom, hogy ennek a szellemi felkészülésnek köszönhető, hogy nem szenvedtem meg a Szondit.

Az elsők közt indultam reggel hatkor. A rajtban ismerős arcok, sztenderd szlogenek hangoltak az indulásra. Egy pillantást vetettem Dani térképére, ami ugyanúgy nézett ki, ahogy az enyém is. Tollal berajzolt útvonal, foszlós hajtások. ,,Nyugodjatok le, mindenkire rá fog sötétedni” – Dani csak lazán, ahogy mindig. A szám szélén vigyor, az illusztris társaság kellően feltornázta a pulzusomat, ahogy átadtam a pecsételő lapomat indításra. Pötyi akkor olyan jót tett velem, hogy talán fogalma sincs róla. Azt kérdezte, mielőtt az időt ráírta volna: ,,Kriszti, jól átgondoltad te ezt? Ez egy nagyon kemény túra.” Kitört belőlem a röhögés, és magamban köszönömöt mondtam Pötyinek. Ez jobb volt, mint egy kiadós seggbe rúgás indításnak, ugyanis nekem pont ezt kell éreznem, hogy van tét. Mászáskor is, a nehezebb falak sokkal többet hoznak ki belőlem, kiélesítik az érzékeimet, sokkal többre vagyok képes. Az elrettentés mindig meghozza a harci kedvem.

 Kisebb érzelmi kavalkád volt bennem az első pár kilométeren, az aszfaltúton. Rám nehezedett a táv, amit gondolatban egy hátizsákba tettem, és letettem a betonút szélére, mielőtt az ösvényre léptem. Biztonsági öveket becsatolni, étkező asztalkákat kéretik felhajtani az utazási magasság eléréséhez, nagy levegő, adrenalin, és kezdtem mantrázni az összpontosításhoz, mivel az érzelmek teljesen elvették az eszemet a rajtnál. :) 

 ,,Először a jelzés – aztán a lépés – majd a szív, először a jelzés – aztán a lépés – majd a szív. 

Ezzel a mantrával a Foltán keresztig teljesen összeraktam magam, ott már csak az utat néztem, mint a vadász kutya. Egy két perces nosztalgiára futotta a Spartacus háznál, Béla Bá zöld szörpje, és egy- két cikázó gondolat, Börzsöny éjszakai pillanatképek peregtek, aztán behúzott a függöny, és  már tepertem is felfelé a kék pötyin. A piros pötty orvul bejött és egy meredek emelkedőre csalt vagy tíz óvatlan embert. A kereszteződésnél elkurjantottam magam felfelé: ,,Nem mindig a piros pöttyös az igazi” :) Egyszerre fordult hátra mindenki, és gurulni kezdtek visszafelé. Nem tudtam nem vigyorogni a bajszom alatt. Ez velem szokott inkább máskor előfordulni.

Robi ölelése a Fekete patak völgyében teljesen kimosott belőlem minden kétséget, az érzelmi töltet egy pillanat alatt a Csóványosra repített.

Lefelé a zöldön teljesen átszellemülten, gyors tempóban és gazdaságosan haladtam, arra koncentráltam, hogy ne felejtsek el Diósjenőn teljesen feltöltekezni vízzel, és mindenkinek szólni, aki ott van, hogy Drégely várnál nem lesz folyadék. 22 km következik, vízellátás nélkül. Többen nem hittek nekem. 

A Kámor megszelídült a lépteim alatt. Talán túl gyorsan haladtam, de éreztem, hogy megvan a kondi, nem lesz baj. Végül a várig én is feléltem a folyadék háztartásomat, ha nem így történik, biztos elosztogatom. Ilyenkor már kezdődnek a nyekergések, a kéregetések. Én magam nehezen viselem az ilyen helyzeteket, mert rendszerint szétosztom önmagam. Ezért inkább menekülőre szoktam fogni. :) A pontőr sráccal együtt kocogtunk tovább, ő a parkoló felé igyekezett kétségbeesetten a rekesz vízért, mert nem bírta a sok szontyoli kiskutya tekintetet. Nem volt víz, és így nekivágni 8 kilométernek, sokat kivesz az emberből. Csak a jobbak nem fakadnak sírva ilyenkor, mint Dani, aki pontnyitásra ért oda sok helyre, mikor még nem volt feltöltve a vízkészlet. :) 

A Sárkány – törés után, nekiálltam felkutatni a Cigány kutat, de az ösvényt teljesen benőtte az embermagasságú csalán, és Béla Bá utólag nagyon örült neki, hogy nem sikerült a vállalkozásom, mivel állítólag kellőképp szennyezett volt a víz. Eszembe jutott a szükségben többek között Bear Grylls trükkje, ahogy cipőfűzőjének egyik végét a vizes sziklára erősíti, a másik felét üvegbe rakja, így fél óra után elkezd csepegni a víz, fél nap alatt tele is az üveg. :o)) Nem volt idő erre.

A Major keresztnél majdnem elrontottam az irányt, de meghallottam a többiek hangját, még pont időben. Összeragadt szájpadlással futottam be a Kalakocs völgybe, ahol ismét Béla Bá vihorászott a liter vizeket szlopáló szerencsétleneken. Tisztességgel szedtem a sót, ásványi anyagokat, óránként pótoltam amit kiizzadtam, így nem vedeltem annyit, de azért nem tudtam megállni, hogy ne szóljak be Béla Bának egy csípőset már a többiek miatt is: 

,,Egyébként Szondi nem szomjan halt meg, csak szólok.”

 Béla Bá vette a humort, és vette az adást is, de azért láttam rajta, hogy marhára tetszett neki a túrának ez a túlélő része. Szerintem élvezte, ahogy látott minket fetrengeni a padok körül. Én magam jó előre megkérdeztem, hol lesz víz, és úgy is készültem, azonban ez a 22 kilométer a legnagyobb melegben engem sem kímélt. Könnyű zsákkal készültem, nem voltak nálam másfél literes üvegek. Később Bandiék hideg dinnyéje mindent feledtetett, és minden meg volt bocsátva. :o) 

A Lopona odavert, mint mindig. Víz nélkül ezt már nehéz lett volna elviselni. Erőltetett menet következett Magosfáig, ahol olyan kilátásban van része az ember lányának, ha olyan szerencséje van,  hogy világosban érkezik, hogy szinte valamiféle égi zene kíséri a pillantást, ahogy 915-ön szétnézünk. 

Marasztaló volt nagyon, de lefelé szaporázni kell, és enni – enni, a lefelékben kell enni. Húzott a gulyás a völgybe. Út közben megismerkedtem egy hármassal, akik sokat segítettek hajnalban, és akikkel behúztam a végét, Zoliékkal. Még világosban, és jó társaságban sikerült elfogyasztani a gulyást. Összeraktam egy srácot, aki a 70-esen volt, és a végét járta, megvolt a napi jó cselekedet. :) 

De a szívem már fent volt Salgó-várban, mert Robi már órák óta ott ült a sátrában, mint pontőr, és rólam semmit nem tudott. Csak kérdezősködött, és a szerencsére a kétoldali copfom mindenkinek megvolt, és a ,,copfos lány” néven terjedtek rólam szóbeszédek, így a hírem jóval előttem felért Salgó-várba térerő híján, még előttem. Piszok gyorsan felértem. Ha az embert húzza a szíve, a léptei könnyűvé válnak.

Robi teljesen lepetézett, hogy az előttem érkező haldoklók után milyen jó állapotban vagyok. Felszívtam a szeretetet, mint a szivacs, begyűjtöttem az ölelést, integettem Erzsiéknek, akik előbb indultak meg lefelé. :)  Robi ellátott minden földi jóval, átöltöztem, kattogott a fényképező, aztán én is nekivágtam az útnak, egyedül a vaksötétnek a sziklák közt. Később derült ki az egyik ponton, hogy Robi úgy örült nekem, hogy elfelejtette lepecsételni a lapomat. Jót vihogtunk rajta. :o) 

A szél rendesen süvített, kocogtam ahol tudtam, így értem be Erzsiéket, és onnan velük tartottam sokáig.. Erzsi nagyon nem akart egyedül maradni a vak sötétben, így kerestünk egy közös tempót, és együtt maradtunk.

Nagybörzsöny után következett számomra a túra legcombosabb része, a soha véget nem érő sárga háromszög. Ez az emelkedő szellemileg nagyon igénybe vett. Botjainkat összevertük, úgy riasztottuk az állatokat. A bokrok zörögtek, ha oldalra világítottam, mindenhol világító szempárok lestek, így inkább nem néztem se jobbra se ballra, csak a háromszöget követtük, és Erzsivel szóval tartottuk egymást, hogy ne álmosodjunk, de azért a kóma csak elért engem is a pokol – völgyben. Eszembe jutott, nem tudom honnan ugrott be a Kft fogyókúrás meditáció című száma, és elkezdett kattogni a fejemben: ,,Ne bomolj anyamoly, anyamoly, ne bomolj" ...jajjj Ne!! :o) Nem tudtam kiverni a fejemből. Majd megőrültem tőle. 

Aztán lecsukódott a szemem, és majdnem belealudtam az árokba. Menet közben bólintottam be, egyszerűen elfáradtam. A szervezetem pihenni akart, és hiába pörgettem magam taurinos cuccokkal, egyszerűen lemerült az elem. 80-ig voltam jó, aztán belassultam menthetetlenül. 

Nem gondolom, hogy elhibáztam volna a tempót, egyszerűen elszoktam ettől. 

A Nagy – Hideg hegy felé az Inóci vágás köves, lélekromboló emelkedőjén éreztem, hogy most kell menni, vagy vége van. 

Fél fülembe betettem a fülhallgatómat, feltekertem a hangerőt, és végül egy dörgedelmes AC/DC szám visszahozott az életbe. :) Megkapaszkodtam a botomba, és feldöngettem a hegytetőre. A kövek ott már teljesen kinyírták a talpamat, de nem érdekelt. Be akartam érni. Vízhólyagom nem volt, de a Salgó-várban átvettem a terepfutómat, és bár a puhaság jólesett, az éles kövek úgy szurkáltak, főleg lefelé, hogy akkor már nehezen ment a humor. A Hideg-hegyen beértem Erzsiéket, és jeleztem, hogy felébredtem, szaladhatunk. 

Zoli megadta a lendületet a kocogáshoz, aztán Erzsivel behúztuk a végét kellemes csajos hangulatban. Hálás voltam a társaságáért. Este én húztam ki a bajból a sötétben, hajnalban pedig ő kocogta le velem az utolsó szívatós lejtőt a célig. Hálás köszönet érte. Ott már fájt minden mozdulat.

Pötyi, mintha kísértetet látott volna a célban. ,,Beértél? ’’ :D 

Ennek a túrának a több mint 5000 szintje mellett a legnagyobb nehézsége a talaj milyensége. Rettentő köves, sziklás a túra 70%-a. Kaptatók tarkítják, a völgyek pedig, ha saras az idő, kimossák az ember lelkét is. 

A sarat most megúsztam, de azért kijutott nekünk is a jóból. A célban a megszokott fetrengős fekete humor hangulat fogadott, ismerős arcok örültek nekem, és a megkönnyebbülés mellett, melegség öntötte el a szívemet. Sajnálom, nem tudtam mindenkivel találkozni a pontokon, nagyon sok erőt adott, hogy annyi barát, ismerős volt velem, hogy erős érzelmi töltést adtak a távra. :) 

Megköszöntem Pötyinek a túrát, az égieknek a mantrát, és a lehetőséget.

Nem volt könnyű menet, de sikerült. 

És nem lett belőlem bableves. :)) 

Fotók: Pántya Róbert